Ezékiás uralkodását jelentős intézkedések sorozata jellemezte. A nép számára is volt fontos feladat: a bálványok lerombolása megtörtént, mielőtt ki-ki saját hajlékába tért volna. A feljegyzésben ez áll: „birtokára” (2Krón 31,1). Szükséges a közös feladatvégzés, nem elég, ha csak egy ember akarja a rendet. Továbbá: „Izráel fiai bőségesen hoztak a gabona, must, olaj, méz és minden mezei termény legjavából, és bőségesen meghozták a tizedet is mindenből”. A királyról pedig ezt olvastuk: tiszta szívből végezte munkáját, „a törvénynek és parancsolatnak megfelelően”. Előttünk is ott van, amit Isten parancsolt. Kérdés, mi mennyire ragaszkodunk hozzá. Ha csak a tízparancsolatot nézzük, akkor is végiggondolhatjuk: van olyan, amit igazán fontosnak tartunk? És melyiket tekintjük kevésbé jelentősnek? Az Ige rámutat, mennyi áldás származott az ő életviteléből, hitéletéből. A „sikere” titka: „…vele volt az Úr, és minden vállalkozása eredményes volt”. (2Kir 18,7a) Isten nincs helyhez kötve, mindenütt jelen lévő Úr, aki az ő áldásával elkísér mindenhová. Keressük és kövessük az ő akaratát!

1Thessz 3,9–13

92. zsoltár

Ezek után az ember azt várná, ha mindent hűségesen, Istennek tetszően tesz, mindennek rendben kell működnie. Itt pedig azt olvastuk, hogy Asszíria királya támadást intézett ellenük. Szanhérib úgy büszkélkedik, mint az az ember, aki azt hiszi, haderejével minden ellenállást le tud győzni, az egy Isten sem veheti fel vele a versenyt. Ezékiás a prófétával együtt Istenhez fordul. Nem emberek között keres segítséget, nem az egyiptomiakhoz fordul, hanem az Úrhoz. Elismeri az ellenség hatalmát és erejét. Igaz, erősek, a pogányok isteneit legyőzték, de ezeket emberi kéz alkotta, fából és kőből. Emberi kéz által létrehozott isteneknek nincs hatalmuk, de az élő Istennek van. Magunk alkotta isteneink megkötöznek, elválasztanak Istentől. Az emberi szavak félelmet keltenek bennünk. Oda tudunk-e fordulni ahhoz, aki segíteni tud? Ő tud győzelmet aratni és megszabadítani az uralkodók hatalmaskodásától is. Nem hagy magunkra, együtt harcol velünk, ahogy tette az Egyiptomból való szabadulás folyamán is. Nem véletlenül buzdította így Mózes a népet: „Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok veszteg!” (2Móz 14,14)

1Thessz 4,1–8

826. dicséret

Manassé (687–642) élete nem jó irányba tartott, mert gonoszul cselekedett az Úr előtt. Pogány szokásokat vett fel. A természet isteneit imádta, az asszírok isteneit tisztelte, azok szobrait még a templomba is bevitte. Terjedt a babona, a jövendőmondás és a kuruzslás, ami azóta is szerte a világon sokakat eltérít. Amit az atyja lerontatott, a pogány oltárokat, azokat ő újra megépítette. A kegyesség gyakorlása nem garancia arra, hogy a fia is kövesse Ezékiást, mint ahogy az uralkodásban követte. Sok mindent át lehet adni a családban, de a hitet nem, az ajándék. Ezt Manassé is megtapasztalhatta, az ő életében is bekövetkezett a fordulat, amikor az elhurcoltatással szembesült. Nyomorúságában az Úrhoz fordult. Megalázta magát, s hátat fordított addigi életének, hazatérhetett. A változás jele volt, hogy a bálványok újra kívül kerültek a templomon. A változásra, változtatásra, Istenhez térésre ma is van lehetőség. Manassé 55 esztendeig uralkodhatott, fia, Ámón (641–640) követte a trónon. Ő mindössze két évig uralkodott. Nevének jelentése: szilárd, hű. De nem volt az – az Úrhoz.

1Thessz 4,9–12

662. dicséret

Jósiás (640–609) Ezékiás király dédunokája volt. A szöveg nem azt mondja, hogy mindenben hű volt Istenhez, mint nagyapja, hanem Dávid királyra mutat vissza, aki kedves volt Isten előtt. Istenkereső életéhez tartozott a bálványok lerombolása, s amikor 18 éves lett, akkor érkezett el az idő a templom felújítására. A munkálkodás közben megtalálták a tekercset, amelyet a templomban őriztek. A törvény felolvasására a király jelképes cselekedettel reagált. Megszaggatta ruháját. A törvénykönyvvel való szembesülés nemcsak arra mutat rá, másnak mi a vétke, hanem szembesít a sajátommal is, és Istenhez visz közel. Prófétához fordultak, elen esetben prófétanőhöz. Hulda azt jövendölte, hogy a hitszegő nép a törvényben rögzített isteni ítéletet el nem kerülheti, de a magát megalázó és Istenhez térő király kegyelmet nyert, békességgel került sírjába, az ítélet bekövetkeztét nem kellett megérnie. A király rendelkezéseinek következtében a nép nem tért el Istentől, amíg ő élt (33).

1Thessz 4,13–18

511. dicséret

Jósiás hűsége, a páska elrendelése, a templom helyreállítása nem volt elég, hogy elfordítsa Isten haragját és ítéletét. A fogság elkerülhetetlen volt, de Jósiás egész életében azt tette, amit helyesnek lát az Úr. Egy ponton azonban lankadt a figyelme. Mintha elképzelhetetlen volna számára, hogy Nékó (610–594) fáraó eszköz lehet Isten kezében, és harcba száll vele, annak figyelmeztető szava ellenére. Jósiás nem fordult útmutatásért a prófétához, ment a saját feje után. Tanulságos ez a mi számunkra is: nem szabad megelégedni azzal, amit már tudunk, s egy pillanatra sem lankadhat az Istenre való figyelésünk. Jósiás ahelyett, hogy félreállt volna, csatába szállt Megiddónál. Álruhába bújt, de hiába volt minden trükk, amikor eltalálták a nyilak, Jeruzsálembe vitték. Meghalt, ősei mellé temették, mint Hulda prófétanő előre megmondta, neki nem kellett megérnie a fogságba hurcoltatást: „Gondoskodom róla, hogy őseid mellé temessenek, és békességgel kerülj a sírodba.” (2Krón 34,28)

1Thessz 5,1–11

618. dicséret

Jósiás halála után fia, Jóáház (609) uralkodott, mindössze három hónapig, és gonoszul cselekedett az Úr előtt. A fáraó elhurcolta Egyiptomba, s fiát, Eljákímot (609–598) tette meg utódául, s ennek nevét Jójákímra változtatta. Ezzel kinyilvánította a Júda fölötti ellenőrzés jogát, s kifejezte azt is: a király az alárendeltje. Ezt mutatja az adófizetés is. Mindezek után feljött Nebukadneccar, Babilónia királya is az ország ellen, az Úr házában lévő felszerelések egy részét is elvitte Babilonba, s az uralkodót is elhurcolta. Utána Jójákín (598) uralkodott három hónapig és tíz napig (9). Uralkodók jöttek, mentek, sajnos mindegyik azt tette, „amit rossznak lát Istene, az Úr” (12), Cidkijjá (597–587) is. A templom és Jeruzsálem dicsősége a régmúlté lett, akik túlélték a káldeusok mészárlását, Babilonba kerültek, az Úr házának teljes felszerelésével együtt. De a nép a büntetés, az ítélet ideje alatt is Isten népe maradt. A kérdés: a nehéz időkben mennyire tud reménységgel előretekinteni arra a kegyelemre, a megújulás lehetőségére, amelyet Isten készített, jelen esetben a perzsa uralkodó által (23).

1Thessz 5,12–28

822. dicséret

Kun Mária

Jób könyve azt a kérdést járja körül, miért szenvedhetnek az igazak. A történet az istenfélő Jóbról szól, aki semmiben sem vétkezett. A Sátán azonban bevádolja őt, hogy csak érdekből szolgálja az Urat, s az Úr ezért szenvedésekkel teszi próbára őt. Jób azonban a szenvedések között is kitart, amiért az Úr végül mindenért kárpótolja (1–2. és 42. rész). Ez a történet keretként fogja körül azokat a részeket, melyekben Jób három barátjával vitatkozik arról, létezik-e meg nem érdemelt szenvedés (3–41. rész). E középső részben Jób már korántsem olyan alázatos. Hevesen védi az ártatlanságát, és barátaitól, majd magától Istentől követel magyarázatot az őt ért csapásokra, amelyet végül Isten meg is ad neki. A könyv még nem ismeri a feltámadás ígéretét. Így bár az igazak szenvedésére sokféle magyarázatot kínál, azok nem mutatnak túl a földi életen. Az első fejezetben Jób még csendesen tűri a sorscsapásokat. Meg van győződve, hogy minden, amink van, Isten ajándéka. Születésünkkor semmit nem hoztunk magunkkal ebbe a világba, és semmit sem vihetünk majd el belőle, ha meghalunk. Tehát mindenünk, amink van, kölcsönben van nálunk Istentől, aki szeretetéből adta azt nekünk. Ezért ha elveszítjük javainkat, szeretteinket, nem lázadhatunk, csak hálásan megköszönhetjük, hogy azok eddig is velünk lehettek. Veszteségeinkben ez a hit nekünk is biztatásunk lehet.

2Thessz 1

604. dicséret

Kustár Zoltán