A krónikák könyvei a világ teremtésétől, Ádámtól kezdve egészen Júda babiloni fogságáig, valamint Círus perzsa király uralkodásáig, a zsidók hazaengedéséig tekinti át Isten népe történetét, amelyet sajátos látásának megnyilvánulásaként teológiailag is értékel. A fogság hetven esztendejét Jeremiás próféta jövendölésére vezeti vissza (2Krón 36,20–21).

A szörnyű történelmi időket és veszteségeket átélő próféta ezt mondta: „Ez az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és ezek a népek Babilónia királyának fognak szolgálni hetven esztendeig. De ha majd letelik a hetven év, megbüntetem Babilónia királyát és népét – így szól az Úr – meg a káldeusok országát bűnei miatt, és pusztasággá teszem örökre.” (Jer 25,11–12) „Ezt mondja az Úr: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jót, amelyet megígértem, és visszahozlak benneteket erre a helyre.” (Jer 29,10)

A fogság azért történt tehát, „hogy beteljesedjék az Úrnak Jeremiás által mondott igéje: Amíg le nem telnek az ország nyugalmának évei, nyugodni fog a pusztulás egész ideje alatt, teljes hetven évig.” (2Krón 36,21) Az eltelt évtizedekre visszatekintve akként értékel a krónikás, hogy a fogság – amely a történelem végét jelentette, hiszen a népnek sem királya, sem országa, sem temploma, Istene pedig legyőzöttnek tűnik – Izráel számára hetven esztendőnyi folyamatos nyugalom esztendeje, azaz szombatéve (vö. 3Móz 25), amikor Izráel Isten törvénye szerint ugaron és parlagon heverve, megműveletlenül, mégis reménykedve várta, várhatta az új kezdetet, a folytatás új lehetőségét.

Ez a nagyszerű teológiai látás azt üzeni, hogy a látszat ellenére van jövendő, mert az Úr él és uralkodik. Szintén Jeremiás szavait idézve valóság lesz: „Szántsatok föl új szántóföldet!” (Jer 4,3)