Imádságos zenei keretbe foglalta Karasszon Eszter cselló- és Szalai Éva zongoraművész az estet négy zsoltárfeldolgozással. Hatvan évet repített vissza az időben Rajkai Zoltán színművész a könyvből felolvasott részletekkel. Visky András a beszélgetést azzal kezdte, hogy a mi feladatunk jelentéssel felruházni az eseményeket, ha már megtörténtek. Ha nem írjuk át Isten-történetté, akkor nem íródik bele az időbe sem a könyv, sem a beszélgetésünk, de ami ennél nagyobb baj, az életünk sem.

– Egy könyvünk van, egy történetünk van mindnyájunknak, és ez Isten és az ember története. Az egyházi közösség szellemi energiáját és erkölcsi tartását is jelzi, ha nem kívülállók írják meg a történeteinket, hanem a közösség tagjai, ezért is szeretném, ha a református egyház „nevére venné”, sajátjának vallaná ezt a könyvet – mondta hozzászólásában Balog Zoltán. Hozzátette – mivel maga az író sokszor bibliai könyvként hivatkozik a Kitelepítésre –, hogy minden könyv, minden történet, amelyet ezzel a hittel írnak, a Biblia történetének folytatása… és nincs vége, mert tovább kell írni mindaddig, amíg azok, akik Istentől indultak, meg nem érkeznek hozzá.

Ugron Zsolna írónő többek nevében is megköszönte Visky Andrásnak, hogy megírta a könyvüket, hiszen sokak közös emléke a kitelepítés, bebörtönzés, a Gulag. Meglátása szerint rengeteg lelkierő kell ahhoz, hogy ilyen intenzíven együtt éljen mindmáig ezekkel a történetekkel.

Visky András korábban megírta már édesanyja történetét a Júlia című drámában. Édesapja történetét azonban csak most, a kommunista diktatúra bukása után harminc évvel vetette ilyen kompakt formában papírra. Amikor az írás folyamatáról és arról kérdezte Ablonczy Bálint, miért éppen most készült el a könyv, elmondta, hogy már húsz éve írja. Ezalatt a kísérletek kudarcaival volt megtűzdelve a megírás útja, de éppen ezek jelölték ki a regény megszületéséhez a jó irányt. Kereste a tökéletes szót, amelyből ki tud bontakozni a történet, míg végül rátalált a bibliapóker kifejezésre. Így sikerült most megszületnie ennek a kezdés és vég nélküli rendszernek, pont és nagy kezdőbetű nélküli írásnak. Hozzátette, hogy valószínűleg nem tudta volna így megírni a történetet a szülei életében. Édesanyjáról azért volt mindig könnyebb, mivel az ő szemüvegén keresztül látja a világot, hiszen ő volt mindig vele a legnehezebb helyzetekben is, édesapjával azonban csak nyolcéves korában találkozott, addig börtönben volt. Lenyűgözte, hogy Visky Ferenc a szabadulása után sem hibáztatta soha az embereket vagy éppen a rendszert, amely ennyi keserűséget és szétszakítottságot hozott az életébe.

A korábbi gondolatokhoz csatlakozva, de a beszélgetés menetét megtörve Ablonczy Bálint moderátor feltette a sokakat foglalkoztató, kissé teológiai kérdést, hogy mihez kezdhet az ember a haragjával és a teljes mértékben reménytelennek tűnő helyzetekkel, ha nincs Visky-szintű talentummal megáldva.

Balog Zoltán püspök egy szinte már áhítatra emlékeztető válaszban kifejtette, hogy bár a könyv szólhatna a haragról vagy a gyűlöletről, Visky András, a szerző más utat választott. A püspök szerint fontos elem az, amely a könyvben is megjelenik: a keresztyén a haragot is az Istenhez való viszonyában helyezi el, és az Úristenhez fordul, ha meg akarja érteni, miért került bizonyos helyzetbe, mert különben a düh belülről felemészti az embert. Ily módon viszont, ha az okát nem is, a célját meg lehet találni. Rámutatott, hogy a megtisztulás és a megbékélés egy közösségben csak akkor lehetséges, ha szembenéznek a múlttal.

Ugron Zsolna visszaemlékezett, hogy ahogy az ő szüleinek, Visky András könyvének is sajátos humora van, és sokan a román hatóságok visszaéléseit és a nehézségeket inkább humorral, iróniával dolgozták fel, mint haraggal, hiszen az segített helyére tenni és túlélni a mindennapokat. Egy személyes történetben azt is elmesélte, hogy édesapját tíz évig követte egy szekuritátés ügynök, de apja humorral kezelte a helyzetet, és időnként már oda is biccentett követőjének.

Ahogyan a könyvben is olvashatjuk, az író már gyermekkorában megfogadta, hogy majd megírja a történetet, és így áll bosszút. Később mégis jóvátételként tekint a könyvre. Nem értette, mi történik, amikor újra és újra felhívták, hogy ismét ki kell adni a könyvet. Azután a kiadó kissé szarkasztikus tanácsára – „érdemes elolvasni” – valóban elolvasta, és maga is más élményt kapott, mint a megírásakor. Édesapja élettörténetén, viselkedésén keresztül rájött, hogy az Úristenhez való közelség és a kommunikáció segít megbirkózni a nehézségekkel. Ugyanakkor megemlítette, hogy amikor 2005-ben Visky Ferenc hazatért Teremtőjéhez, még mindig helyettes lelkész volt...

Visky András hangsúlyozta, valójában nem ő írta ezt a könyvet, inkább csak figyelmesen lejegyezte, és úgy érzi, hogy siker helyett ez a könyv az áldás „mozgásba hozása”, amelynek ő is éppúgy részese, mint bárki más. Az író szerint a könyv fogadtatása azt mutatja, hogy viszonylag kevesen írnak és beszélnek ezekről a történetekről, pedig kifejezetten fontos, hogy a múltban rejlő titkokról beszéljünk, mert azok jelen vannak bennünk. Hiszi, hogy a történetek elmondásában van a felszabadulás, és abban, ha a történetekből beszélgetések kezdődnek. Véleménye szerint az egyháznak mint közösségnek is az a legfőbb feladata, hogy szellemi természetű, intellektuálisan megalapozott beszélgetést tartson fenn, amire a „mondjátok el fiaitoknak” parancs is biztat. Amikor pedig túllép ezen a feladaton, csak veszíteni tud, mivel a történelem levágja a lábát.