Ön még a Szovjetunióban nőtt fel: emlékszik az első templomi vagy hittanélményére?

Szervezett formában kimaradt az életünkből a hittan. Faluhelyen ugyan szabadabb volt a templomba járás, de a nagy egyházi ünnepekkor többször is iskolai programokon kellett részt vennünk, hogy ne a hitünk szerint üljük meg az ünnepet. Ennek ellenére Badalón mindig aktív volt a református közösség.

Volt olyan lelkész, aki különösen megérintette?

A legnagyobb nevű lelkészünk Rátz Miklós volt, aki 1918–1968 között szolgált. Én abban az évben születtem, amikor ő nyugdíjba vonult. Fél évszázad egy gyülekezetben sok idő, megélte Csehszlovákiát, az akkori Magyarországot, majd a Szovjetuniót. Jól emlékszem viszont Czirók Bélára, aki Nagyszőlősről járt hozzánk, Gulácsy Lajos püspök is eltöltött nálunk közel öt évet.

Falunk szülöttje, Baráth Imre tizenöt évig hirdette Isten Igéjét, ma is köztünk él nyugdíjasként. Immáron tizenharmadik éve pedig Sápi Zsolt szolgál, az ő munkáját presbiterként is segítem. Édesapám is legalább negyed századon át volt presbiter, Baráth Imre tiszteletes mellett gondnok is. Engem 2005 környékén kértek fel a tisztségre, 2008-tól jegyző is vagyok.

Mindig is orvosnak készült, fontos volt a segítő szakma?

Mindig emberekkel akartam foglalkozni, és a Beregszászi Egészségügyi Szakközépiskola akkoriban elit intézménynek számított. Utána több mint két évig a szovjet hadseregben szolgáltam, majd fél évet az intenzív osztályon töltöttem gyakorlaton, másfél évet pedig a mentőszolgálatnál. Még csak formálódott a független Ukrajna, 2000-ben a mi rezidenscsoportunk volt az első az Ungvári Állami Egyetemen, amely családorvosként végzett. Kaptunk is emlékbe egy kis amerikai kézitáskát, a mai napig megvan.

Több mint húsz éve gyakorló orvos, 2019-ben díjazott volt a Nemzet Háziorvosa megméretésen, 2022-ben pedig megkapta a Linner-díjat.

Megtiszteltetés, mert Linner Bertalanról mindenki tud itt, Kárpátalján. Rátz Miklós lelkipásztor idejében gyógyította a betegeket. Frontorvosként részt vett az első világháborúban, a másodikat is megélte, olyan szaktekintély volt, akit a mai napig emlegetnek Beregszászban, a járási kórház az ő nevét viseli. Több lábon állt, foglalkozott szőlőnemesítéssel, fotográfiával is, és minden napját imával kezdte, ahogy én is.

A Fodó Sándor-díjat is birtokolja, ő a kárpátaljai magyarság nagy alakja volt. Az általa alapított Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség badalói alapszervezetének elnöke.

Óriási megtiszteltetés, hiszen Fodó Sándornak sokat köszönhet a kárpátaljai magyarság, de az összmagyarság is. Az ő idejében tanulhattunk magyarul, anyanyelvünkön olvastuk a helyi és az anyaországi sajtót. A beteg is anyanyelvén tudja elmondani a legpontosabban a panaszait, ezért is fontos a szabad használata.

„Kárpátalján az orvosok között Jakab doktor a legjobb újságíró, az újságírók között pedig ő a legjobb doktor” – idézem egyik kollégáját.

Az újságírás hobbiként jött még az egyetemi éveimben. Szerettem és jól ismertem a focit, a kézilabdát, így tudósítottam sportról a Kárpáti Igaz Szót, a Nemzeti Sportot, később a KárpátInfót és a Kárpátalját minden más eseményről is. Van miről, például a Kárpátalján fellelhető négy Petőfi-emlékhely közül a legrégebbi, az 1938-ban állított emléktábla a miénk.

A háború árnyékában sokszor a betegeknek is mondania kell valami bátorítót. Van-e olyan Ige, amely akár a csüggedésében is erőt ad?

Legutóbb a nemzeti összetartozás napján idéztem a beregújfalui Plesa Boglárka teológust, akinek a pünkösdhétfői igehirdetésében Kárpátalja helyzetére ismertem: „Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). Nem tudjuk, hogy hónapokig vagy évekig lesz így, de Isten segítségével, Krisztusba kapaszkodva meg kell maradnunk közösségnek itt, a Kárpátok alján.