... könnyű gyakorolni, úgy gondoljuk, imádságunkba belefoglaljuk Isten nagy tetteit, adományait, hiszen tele van a Bibliánk hálaadó zsoltárokkal. Mégsem olyan egyszerű. Vegyük észre, hogy szinte minden hálaadás valahol megtörik, és az önfeledt dicsőítés átfordul a nehézségek, szenvedések fölemlítésébe, panaszba, és csak a végén tér vissza a remény és a hála szava. Többet is föl lehetne hozni példaként, most a 40. zsoltárt olvassuk el ilyen szemmel! Milyen nagy örömmel és ujjongással indul az ének, aztán egyszerre elcsuklik a zsoltáros hangja, bűnvallás és könyörgés lesz belőle: „Bűneim büntetése utolért engem, áttekinteni sem tudom őket, számosabbak hajam szálainál, és a szívem is elhagyott engem. Légy kegyelmes, Uram, és ments meg, Uram, siess segítségemre!” (13–14) Csak a végén talál vissza a zsoltár a magasztalás magaslataira.

Egy gyülekezeti csendes hétvégét szenteltünk a hálaadás témájának az első thesszalonikai levél alapján. Sorra vettük, mi mindenért ad hálát Pál apostol ebben a levélben. A gyülekezetért, a Krisztust követőkért, akiknek híre elterjedt a környéken. Isten Igéjének hirdetését örömmel fogadták, az evangélium hirdetőit megbecsülték, hogyne adna hálát értük az apostol mindig minden imádságában! Be kellett látnunk: velünk az a baj, hogy természetesnek vesszük az evangéliumot, a legtöbben gyermekkorunktól halljuk, megszoktuk. A rossz hírekre van kihegyezve a fülünk! Ha tragédiáról, katasztrófáról szólnak a hírek, arra kapjuk föl a fejünket. A jót elvesszük, de mint elkényeztetett gyerekek, mindig valami más kellene, ami éppen nincs.

Pedig a hálaadás lehet az életünk alaphangja. Nem ezért vagy azért adunk hálát, hanem magáért az életért. Jöhet baj, betegség, gyász, nem tudja eltorzítani, hamisítani a hitünket. Lehetnek fájdalmak, nehézségek, kétségek, de az alapvető bizalmunk Istenben nem törik meg. Lehangolódik a legkiválóbb hangszer is, kiszárad, nedvesség éri, de mindig újra lehet hangolni, hogy ne szóljon hamisan. Fel kell hangolni a lelkünket is a hála alaphangjára: Isten az életünk és örömünk forrása, abból élünk, nem veheti el tőlünk semmi! Így juthatunk arra, hogy a szenvedésért is hálát tudunk adni, mert tapasztaljuk, hogy a javunkat szolgálja. „Mindenért hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” (1Thessz 5,18) Figyelmeztet az apostol, tanítanak a zsoltárok, erre segít a gyülekezeti közösség, hogy eszünkbe, lelkünkbe idézzük: mindent Istentől kapunk. A nyomorúságot, a keresztet és az elhordozásukhoz szükséges erőt is.