Jób. A férfi Úc földjéről, akit megpróbált a Sátán. A türelmes, szenvedést alázattal hordozó Jób, aki a nyomorúságban is istenfélő maradt. Jób, aki elvesztette mindenét, mégis földre borult: „Meztelenül jöttem ki anyám méhéből, meztelenül is megyek el. Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úrnak neve.” (1,21) A nincstelenné vált, fekélyek borította szerencsétlen, aki asszonyának sem engedett, inkább kimondta: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (2,10) Jób történetéből az ártatlanul szenvedő igaz ember alakját szoktuk kiemelni, és példálózunk vele, a kitartóval, engedelmessel, Isten akaratát panasz nélkül elfogadóval.

Pedig Jób is emberből volt.

Nagy hiba, ha Jób könyvéből csak a kegyes hangot halljuk meg. Ő sem fogadott el mindent fatalista, önsanyargató módon, sőt, Jeremiás prófétához hasonlóan még születése napját is megátkozta, válogatott szitkokat fröcsögött a világra, és vágyakozva tekintett a békés sírgödör felé, ahol „megnyugszanak, akiknek erejük ellankad” (3,17). Rettegett, mikor félelmei valóra váltak (3,25), kesergett, nem is tudjuk, kinek címezve panaszát.

Az ember néha elcsügged. Mit tesz ebben a helyzetben? Jób első beletörődése követendő példának tűnik sok keresztyén számára; de mi a helyzet a szitkozódó Jóbbal? Beszélhet egyszer így, egyszer úgy az ember? Ő tudta, hogy a keserűséget, a fájdalmat szabad sebzett vadként kiordítania magából, és ilyenkor nincs helye illemnek, jólneveltségnek. Nem trágárkodva dühöngött, nem Istent káromolta, hanem fájdalmasan szűkölte: bárcsak eljutnék a halál birodalmába! Aztán egyetlen lépést sem tett az ismeretlen felé. Isten kezébe helyezte életét, épp úgy, mint Pál apostol, aki maga is tudta, hogy elköltözni és Krisztussal lenni sokkal jobb mindennél (Fil 1,23). Majd maradt. Isten előtt... a legjobb, ha megtanulunk őszintének lenni.