A települést III. Béla király alapította 1183-ban az ország nyugati határvidékén, a város az Őrség kapujában, a Vasi-hegyháton, a Rába és a Lapincs folyó találkozásánál fekszik.

JELEN ÉS MÚLT

Lakossága nagyrészt magyar ajkúakból áll, de számottevő szlovén és német kisebbség is él a városban. Vas vármegye egyik legdinamikusabban fejlődő helysége.

A gyülekezet önálló egyházközséggé szerveződése 1939-ben kezdődött el, saját templom és lelkész nélkül. Istentiszteleteiket később egy ’49-ben megvásárolt épületben tartották, amelyet 1952-ben részben államosított a szocialista vezetés, így vegyes tulajdonba került. A közösség hanyatlásnak indult, létszáma a nyolcvanas évekre pár főre fogyatkozott.

KŐ KÖVÖN

Ezekben az esztendőkben került a fogorvos házaspár, Juhász Sándor és Patyi Ágnes a határzárral körülvett Szentgotthárdra. – Akkoriban pislákolt a hitélet, Szabadi István lelkipásztor gondozta a gyülekezetet, havonta, majd kéthetente járt át Körmendről istentiszteletet tartani. Fordulatot az 1989-es év hozott, amikor a politikai rendszer és a gazdasági viszonyok megváltozása miatt a környéken is felpezsdült az élet. Az iparosodással egyre többen költöztek a városba, sokan érkeztek az Őrségből, a dunántúli reformátusság egykori fontos bázisáról. Házról házra jártunk a feleségemmel, hogy felkeressük és összegyűjtsük azon reformátusokat, akik még nem kapcsolódtak be közösségünk életébe – eleveníti fel emlékeit a gyülekezeti és egyházmegyei főgondnok.

Gyakrabban tartottak istentiszteletet, gyarapodott a gyülekezet, ’92-ben pedig megalakult a presbitérium is. A dohos, penészes, imateremnek használt pincehelyiség egyre alkalmatlanabbá vált a használatra, ezért a diszkóban, majd azt kinőve a kultúrházban gyűltek össze. Az imaterem tulajdonjogát sikerült ugyan visszaszerezni az államtól, rossz állapota miatt azonban eladták, majd templomépítéshez láttak, létrehozva a szentgotthárdi Református Templomért Alapítványt. – Maguk a hívek sem hittek a sikerben. Azt tanácsoltuk, hogy minden nap tegyenek be egy húszforintost a befőttesüvegbe – meséli Juhász Sándor. A templomot Gáspár Péter tervezte. – A feleségemmel felügyeltük az építkezést. Az emberi léptékkel reménytelennek látszó, de az Úristentől kapott küldetést elfogadva felépítettük Szentgotthárdon a református templomot. Egy alkalommal a vakolatlan falak között feküdtem hanyatt, amikor kitaláltam az úrasztala fölötti mennyezetet. A templom minden részletét szeretem, de ez a legkedvesebb a számomra. Életem egyik legnagyobb küldetése 1998–2002 között épült fel – teszi hozzá. A templombelső valóban magával ragadó látványt nyújt. Szemügyre vesszük az ólomüveges és a fafaragó mesterek munkáját, ahol megjelenik Kálvin jelmondata is („Szívemet égő áldozatul az Úrnak szentelem”), a faragványok mindegyike igei motívumot jelenít meg.

A főgondnok egyben a gyülekezet kántora is. – A zene különleges kifejezőeszköz, sokszor jobban szeretem muzsikálva, mint szavakkal elmondani az érzéseimet, gondolataimat. Az evangélium üzenetét a XXI. századi emberek nyelvére kell lefordítanunk, ezért az orgona mellett korábban szintetizátorral, manapság pedig gitárral kísérem a gyülekezetet a zsoltárok, dicséretek vagy a kortárs keresztyén dalok éneklésében – mondja a főgondnok.

ISTENI TÉRBEN

Csomós Dávid 1997 óta él Szentgotthárdon. Az istentiszteleteken igyekszik kevésbé ismerős arcok mellé ülni, viszont ha családjával érkezik, egy egész padsor sem elég a számukra. A kétciklusos presbiter bevallja, hogy szolgálatot csak időközönként tud vállalni, de a gyülekezettel lelkesen készülnek a július 3–7. közötti gyermekbibliahétre, imádságban hordozzák azt. A templom körüli teendőkben az elmúlt évben egy ukrán menekült család is segédkezett, akiket csaknem egy évre fogadtak be édesapjának a lakásába.

– Kihívás volt, mert egy szót sem tudtunk váltani, az internetes fordítóval mégis megértettük egymást. Sokan segítették őket más gyülekezetekből is, valóban közös szolgálat volt – jegyzi meg. Azt is megosztja velünk, hogy bár a gyülekezetbe sok helyről érkeztek a tagok, a lelkésztől kapott útmutatás szerint mégis megélik a koinoiát, azaz a krisztusi közösséget.

OTTHONOSAN A TEMPLOMBAN

Takács Beatrix odavezet az első padhoz, a családja helyét négy énekeskönyv is jelzi. Mindhármójuknak van sajátja, az édesanyának kettő is, egy új és egy régi, szívecske alakú illatpárna-könyvjelzővel, amelyet a budapesti nőszövetségi tagoktól kapott ajándékba. Takácsék Felsőszölnökön laknak, tizenöt kilométerre Szentgotthárdtól, az itteni a hozzájuk legközelebb eső református templom.

Beülök mellé a padba, miközben elmeséli Istenhez fordulásának történetét. – Ateista, katolikusnak keresztelt családból származom, a férjem református, de nem gyakorolta a hitét. Amikor a kisfiunk első osztályos lett, mégis beírattuk hittanra. Úgy gondoltuk, először mindhárman eljövünk istentiszteletre, majd én elmaradok tőlük és otthon főzök, a következő vasárnap viszont nem tudtam nem eljönni. Érdekes volt a prédikáció, ittam a lelkész szavait, kavarogtak bennem az érzések és a gondolatok – emlékezik vissza. – Mi győzte meg, hogy Krisztus megváltó szeretete önt is átformálhassa? – kérdem. – A Szentlélek. Hittanra hoztam Kevint, becsöngettünk a parókián, és elhagyta a számat egy mondat: „Klára, légy szíves, adj egy keresztyén témájú könyvet!” Majd beültem az autóba, és nem ismertem önmagamra, nem értettem, mi történt. Így kezdődött – meséli Beatrix, aki azóta már konfirmált, presbiter, az egyházközség pénztárosa. – A férjem is befogadta Jézust, együtt járunk bibliaórára. A gyülekezet feladataiból is igyekszünk kivenni a részünket – mondja. – Ez a történet olyan szép, mint ez a templom – jegyzem meg. – A férjem tavaly festette ki társadalmi munkaként – teszi hozzá.

Mikos Ödönné Csilla az 1971-es konfirmációs emléklapjával készült az interjúra. – A lelkész a fejemre tette a kezét és megáldott. Erre tisztán emlékszem – mondja. Tíz év templomkerülés után őt is első osztályos, hittanra járó unokája vezette vissza a gyülekezetbe, mivel vasárnaponként ő kísérte őt az istentiszteletre. Ma már bibliaórára is jár, ahol hatan-nyolcan gyűlnek össze. Szóba hozzuk, miről szólt az Ige aznap. – Legutóbb lusta voltam elolvasni a Bibliaolvasó kalauzban kijelölt részt, ezért ma bepótoltam. Jézus azt mondja Márk evangéliumában, hogy jönnek majd földrengések, nehéz napok, de mi ne féljünk, bízzunk Istenben, aki ezeket a viharos időszakokat le fogja rövidíteni – folytatja. – Műtéten estem át, többször is megállt a szívem, nehezen hoztak vissza az élők közé. Valamikor az áll Isten és közém, hogy haragszom a világra, mérges vagyok, miért pont velem történt meg mindez, de később belátom, hogy mindennek oka van, és egyre többször kapok válaszokat a kérdéseimre a bibliaórán – osztja meg tapasztalatát Mikos Ödönné. Korábban próbált bizonyságot tenni a hitéről a környezetében is.

– Az ismerősök kinevettek, amikor elmondtam nekik, hogy bibliaórára járok. Mondtam, hogy ne nevessenek: egy hívő keresztyénnek értenie és ismernie kell a Bibliát. Ma már inkább csak a férjemmel osztom meg az ott hallottakat – árulja el nekünk. A gyülekezet elindított egy Protestáns előadások című sorozatot is a két ezres évek elején, Mikosné többek között Mészáros János Elek koncertjére emlékezik örömmel vissza.

NEM IS OLYAN EGYSZERŰ VILÁGÍTANI

Megérkezésem előtt a bibliahét segítői tartottak diskurzust. Amíg mi a templomtérben egyesével, kettesével beszélgettünk a gyülekezeti tagokkal, addig a hittanteremben előkerülnek a hittantábor újonnan vásárolt kellékei, a várakozók csavarhúzó után kutatnak, hogy üzembe állíthassák némelyiket, hátha sikerül hasznosan eltölteni az időt, amíg sorra kerülnek. A tizenkilenc éves Pálcsa Anna Laura és Sisak Dorottya is segédkezni fognak a táborban. Az idei rendhagyó lesz, a korábbi háromórás helyett egész naposra tervezik, és eddig nem tapasztalt érdeklődés kíséri a bibliahetet, öt-hat gyermek helyett most húsz jelentkezett rá. – Pál apostol történetét fogjuk megismertetni velük. Különösen szeretem érdekes és inspiráló életútját, annak művészi megjelenítéseit, hiszen magam is művészeti szakgimnáziumban tanulok – mondja Anna Laura. Gyerekként ők is sokat kézműveskedtek, a hittanterem falát többek között a 2018-as közös alkotásuk is díszíti. – Tenyérrajzok. Körbehúztuk ceruzával a tenyerünket, és kiszíneztük halacskának – magyarázza Dorottya a technikát, aki már maga is tart vasárnapi gyermek-istentiszteleteket a teremben, ahol beszélgetünk. – Elsősorban a kicsik felügyeletében fogunk segíteni, másodsorban a tanításban. Anna a kézművességben ügyes: majd velük is csinálunk halacskás képet, ez lassan már hagyomány – mondja Dorottya, és amint körbenézünk, valóban több hasonló kép lóg a falon. 2018-ban négy társukkal konfirmáltak, akik közül ők ketten járnak rendszeresen alkalmakra.

– Nehezen éltem meg a Covid időszakát, ezért kezdtem el bibliaórákra járni, most mélyebben hiszek, mint előtte – hangsúlyozza Anna Laura. – Nekem pedig az egyetemi tanulmányaim elkezdésével még fontosabbá vált, hogy a zűrzavaros napokban lenyugodjak, lefekvés előtt imádkozzak, vasárnaponként elcsendesedjek Isten előtt – teszi hozzá Dorottya. – Rákérdezünk, a kortársaik nem tartják-e furcsának, hogy ilyen fia talon gyülekezetbe járnak.

– Néha azzal dicsekednek, milyen régen nem voltak templomban. Némelyik ismerősöm, amikor megtudta, hogy keresztyén vagyok, durván reagált. Meglepett a viselkedése, nem értettem, miért diszkriminatív a hozzáállása, ha kiderül valakiről, hogy keresztyén, őt miért kell azonnal elutasítani. Rengeteg ateista van a környezetemben, néha megjegyzem, mennyivel könnyebb lenne az életük, ha hinnének, vagy elmondom a saját tapasztalataimat, amiért néha lehurrognak. Szerintem vannak csodák, és remélem, hogy az ő életükben is eljön a pálfordulás, amikor megértik, hogy ez a jobb út – mondja el tapasztalatait Anna Laura.

ÚJJÁÉLEDNI, SZÓ SZERINT

A szentgotthárdi egyházközség az egyik legidősebb tagjaival, a Sohár házaspárral is szóba elegyedünk. A decibelt magasabbra húzzuk, és máris megtudjuk, hogy 1962-től látogatják a közösség alkalmait, a szocializmus idején sem hanyagolták el az oda járást. Sohár Endre húsz évig gondnokoskodott a gyülekezetben. – Jó, ha tízen jártunk templomba, nem igényelt sok munkát. Nem volt helyben lakó lelkészünk 1975 és 1987 között – eleveníti fel a múltat Sohár Endre. Feleségétől, Margit nénitől megkérdezzük, mit érez akkor, amikor eljön a templomba.

– Mintha megfiatalodnék ilyenkor, megváltozik a közérzetem, jobban érzem magam, mintha minden rendben lenne – válaszolja lendülettel. A közösség megtartó erejét a házaspár egy évvel ezelőtt szó szerint is megtapasztalta. – Az istentiszteleten váratlanul rosszul lettem. Nem fájt semmim, egyszer csak rádőltem a feleségemre és elaludtam – meséli a volt gondnok. A lelkésznőtől megtudjuk, hogy félbehagyta az imádságot, és az egykor egészségügyben dolgozó nőtestvér szívmasszázzsal azonnal újraélesztette Sohár Endrét.