Jób nem tud arról, hogy a sorsáról Isten a Sátánnal egyeztetett a mennyben. Nem tudja, hogy a szenvedése próba, hogy a bajban is megmarad-e az Isten oldalán, vagy csak haszonlesésből engedelmeskedik neki. Mi is hasonló helyzetben vagyunk, mint Jób: nem ismerhetjük Isten terveit. Nem tudunk arról, hogy a mennyben hogyan döntött felőlünk az Atya, s hogy a nehézségekkel mi a célja velünk. Ám attól, hogy mi nem tudjuk, még van terve velünk. Attól ő még kezében tartja az életünket, és a céljai felé vezeti azt: olyan cél felé, amely a mi üdvünket és az ő dicsőségét szolgálja. Jézus ezt mondta, amikor a vakon született ifjú betegsége felől faggatták a tanítványai: „nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei” (Jn 9,3). Ám hogy „az Isten cselekedetei” a szenvedéshez adott erőben lesznek-e nyilvánvalók, a gyógyulás csodájában vagy a testvérek segítő támogatásában, azt mi sem tudhatjuk előre. Jób tehát nem ismeri Isten mennyei szándékát, egy gondolatban mégis vigasztalást talál: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (10) Sokkal több az, amiért hálával tartozunk neki, mint amiért joggal panaszkodhatunk.

2Thessz 2,1–12

108. zsoltár

Döbbenetes erejű szavak ezek. A beteg Jób a halálát kívánja, mert úgy érzi, nincs már többé ereje elviselni a kínokat. Ám az, hogy önkezével vessen véget az életének, szóba sem jöhet (lásd a feleségének adott válaszát a 2,10 versben). Először itt fordul vádlón Isten ellen: ő az, aki a szabadulás és a halál útját is elzárta, és kínjaiban vergődni hagyja az embert. A panasz jól mutatja, mit gondoltak a halálról az Ószövetség korában, mielőtt a feltámadás és az örök ítélet kinyilatkoztatását megkapták volna. A halál a végső nyugalom helye, ahová mindenki lekerül: bűnösök és igazak, gazdagok és szegények, elnyomottak és kizsákmányolók. Nincs sem jutalom, sem büntetés, mindenkire ugyanaz a béke vár, amely Jóbnak most olyan kívánatos. Abban is osztja Jób az ókori népek elképzelését, hogy hisz a mágia erejében, és felemlegeti a Leviatánt: azt a szörnyet, aki a pogány mítoszok szerint fellázadt hajdanán a teremtő ellen, hogy a világot a káoszba taszítsa. Mi azonban már tudjuk: a mi Atyánkon kívül nincsen más isten, így nem is kellett neki a teremtés során senkivel sem megküzdenie, a halál után pedig azokat, akik „futásukat elvégezték” és „a hitet megtartották”, örök üdvösség várja Krisztussal az Isten oldalán.

2Thessz 2,13–17

184. dicséret

Jóbot meglátogatta három barátja, vigasztalni próbálják őt (4–27). Elífáz, Bildád és Cófár egymás után szólalnak meg, közben Jób mindegyiküknek külön válaszol. Két teljes kör fut majd le így, ami a maga fegyelmezettségével azt sugallja, az emberi értelem átlátja a szenvedés okát. Ám az utolsó kör már csonka: Bildád itt csak röviden beszél, Cófár pedig nem is jut már szóhoz. Ez világosan jelzi, az emberi érvek előbb-utóbb elfogynak, megnyugtató válaszokat csak magától Istentől remélhetünk. Elífáz szól tehát elsőként. Szavainak lényege: ártatlanul senki sem szenved, így Jób bajai mögött is valami bűnnek kell állnia. Majd egy prófétai kijelentésre hivatkozva mondja el, Isten előtt senki sem bűntelen, burkoltan pedig a bölcsesség hiányával vádolja meg Jóbot. Elífáz nem tudhatja, hogy az 1–2. fejezetben Isten a Sátán előtt is feddhetetlennek ismerte el őt. Ám általánosságban igaz, amit Elífáz mond, még ha nem magyarázza is meg Jób súlyos szenvedéseit: bűnösök vagyunk, akik az önzésre és a szeretetlenségre hajlunk, s az embernek ezért kell elhordoznia itt, a földön a mulandóságot (lásd 1Móz 3). Boldog, akit Krisztus érdeméért igaznak nyilvánított az Úr, és mennyei testben örök életet készített neki!

2Thessz 3,1–5

798. dicséret

Elífáz azzal vádolja Jóbot, hogy elfordult a bölcsességtől, „ostoba” és „balga” módon viselkedett, ezzel vonva magára a csapásokat. Ám e csapások célja az atyai fenyítés, amellyel Isten az övéit igyekszik idejében figyelmeztetni. Ezt alázattal, sőt „boldogan” el kell hordozni, nem lázongani ellene. Mert aki ezt teszi, annak Isten újra jóra fordítja a sorsát: „Bizony boldog ember az, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem.” (17k.). A Példabeszédek ugyanígy biztatja olvasóit (Péld 3,11), a Újszövetség pedig, idézve azt, szintén megerősíti Elífáz szavait: „»Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését, és ne csüggedj el, ha megfedd téged, mert akit szeret az Úr, azt megfenyíti, és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad.« Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Hát milyen fiú az, akit nem fenyít meg az apja? […] testi apáink fenyítettek minket, és tiszteletben tartottuk őket, nem kell-e sokkal inkább engedelmeskednünk a lelkek Atyjának, hogy éljünk?” (Zsid 12,4–9) Elífáz tehát igazat mond, a tanácsa megszívlelendő – csak Jób helyzetében nem helyénvaló.

2Thessz 3,6–18

845. dicséret

Jób első válaszát azzal kezdi, hogy kifejti: a szenvedőnek joga van a panaszra, és amit a barátai tehetnének érte, az az együttérzés és a biztatás. Elfogyott az ereje, s már csak azt reméli, úgy halhat meg, hogy a kínok között sem fordult el az Isten Igéjétől: „Honnan vegyek erőt a várakozásra? Mi várhat még rám, hogy tovább reménykedjem? Nem vagyok olyan erős, mint a kő, nem ércből van a testem. Hát nem kapok segítséget? El van zárva tőlem a szabadulás?” (11–13). Milyen jó, hogy mi hitben már messzebb láthatunk, Krisztusnak hála. Mi már tudjuk, a halállal nem ér véget az élet, hanem azon túl a Feltámadott vár reánk abban az országban, ahol sem könny, sem fájdalom, sem halál nem lesz többé. Ahol Istennel és egymással boldog közösségben lehetünk az idők végezetéig. Nekünk ez a reménységünk; ez a hit adhat erőt elviselni az élet nehézségeit. Mi már tudjuk, mi vár ránk, s ezért bizalommal fordulhatunk Istenhez a látszólag reménytelen helyzetekben is. Gyengék vagyunk, de „a Krisztusban mindenre van erőnk”, mert ő, igen, ő vigasztal, erőt ad, és Atyánknál szüntelenül közbenjár értünk. Jób még nem tudhatta: ő a segítség, a szabadulás. Aki benne hisz, soha nem marad egyedül.

1Tim 1,1–11

585. dicséret

Jób a barátok helyett most Istenhez fordul. Az élet mulandóságát megkapó képekkel ecseteli, és már csak egyet kér: hogy Isten inkább hagyja őt magára, ha már csak gyötörni képes őt. Nem tudja, mi a bűne, de megadóan kéri annak a bocsánatát. A 11. verstől szinte már gúnyolódik: a teremtéskor a káoszt megfékező Isten most vele, egy porszemnyi ember sorsával vesződik? A 8. zsoltár az embernek a teremtés során adott kitüntető figyelmet és méltóságot dicséri: Jób csúfolódva ezt a saját „kitüntetett” szenvedéseire érti (17), majd a 139. zsoltárból az emberrel törődő, jóságos Teremtő képét a teremtményét módszeresen gyötrő, kegyetlen Isten paródiájává fogalmazza át (18). „Nem is tartóztatom meg a számat, beszélni fogok szorongó lélekkel, panaszkodni fogok keserű szívvel.” (11) Igen, ezt teszi, mert úgy érzi, másként nem tehet. Isten hallgat, de Jób beszél. Ő nem engedi el az Istent. Szavakból ver hidat hozzá, a panasz kötelével igyekszik magához csatolni. Keserű ima ez, de mégiscsak imádság. Tudjuk, tapasztaltuk: nem a veszekedés a legrosszabb, hanem a kínos hallgatás. Hát szóljon, akinek panasza van, mert ezerszer jobb ez, mint megtagadni Istent és vele a beszédet. És mi tudjuk: végül megjön a vigasztalás…

1Tim 1,12–20

453. dicséret

Bildád, a második barát Jóbot türelmes várakozásra inti. Hiszen a bűnösök virulhatnak ugyan ideig-óráig, de őket egyszer csak utoléri a megérdemelt végzetük. Nem így az igazak: ha szenvedés éri is őket, Isten végül kimenti a bajból és mindenért kárpótolja őket. Jób gyermekei kapcsán azonban Bildád meglepő dolgot állít: azt, hogy őket az Úr saját bűneikért büntette meg. Ám mivel Jób szerette őket, a haláluk Jóbnak is szenvedést okoz. Így járhatnak az igazak, mondja Bildád, ha Isten igazságos. Jézus az utolsó ítélet kapcsán a búza és a konkoly példázatában éppen ezért intette türelemre a tanítványait (Mt 13,24–30). Ha a búzatáblában a búza közül megpróbálnánk kitépni a gyomokat, félő, hogy a gyomokkal együtt kiszaggatnánk jó pár búzatövet is – ugyanígy, ha Isten idő előtt hajtaná végre a világ megtisztítását, a bűnösökön kívül az igazaknak is sokat kellene szenvedniük. Ezért hozza fel napját az Úr „jókra és gonoszokra egyaránt”, és vár az utolsó napig az igaz ítélettel. Nem érdemes tehát Isten igazságosságát követelni addig a napig sem Jóbnak, sem nekünk: milyen jó, hogy atyai irgalma legyőzi az igazságosságát!

1Tim 2,1–7

334. dicséret