A karcsú kis kötet az Utunk című kolozsvári irodalmi hetilapban 1978 és 1981 között megjelent tárcákat gyűjti egybe. Olvashatjuk a Magyarországon akkor még szinte ismeretlen, 1982-ben áttelepült író felkészüléseként, amelyben már ráismerünk A Sinistra körzet vagy a Verhovina madarai szabadsághiányos, emberi indulatokkal és félrecsúszott életekkel teli világára. Ezek a rövid és velős tárcák is igazolják, miért is fordíthatták le máig húsz nyelvre, köztük szinte az összes kelet-közép-európai ország nyelvére Bodor műveit. A diktatúra élménye, térségünk huszadik századának szinte felfoghatatlan emberi szenvedései, az egyének és közösségek előtt tornyosuló lehetetlen erkölcsi dilemmák érthetőek azok számára is, akik soha nem jártak a Bodor Ádám-i történetek félig-meddig kitalált, talán a Kárpátokban játszódó helyszínein.

„A becsvágy, az íráshoz nélkülözhetetlen művészi látásmód mellett nem árt, ha az emberrel történik is valami” – nyilatkozta egyszer Bodor, és rá biztosan igaz, hogy vele történt „valami”. A kolozsvári középosztályi családban 1936-ban született író bankigazgató édesapját koholt vádak alapján ítélték börtönre a román kommunista hatóságok a Márton Áron-perben, majd a tizenhat éves kamasz is sorra került. Az addigra államosított Kolozsvári Református Kollégium diákját államellenes szervezkedésért tartóztatták le 1952-ben, s csak két év múlva szabadult. Elvégezte a teológiát, ahol 1960-ban diplomázott, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában dolgozott. Később fordítóként dolgozott, mielőtt végleg az irodalomnak szentelte magát.