Hogyan alkalmazkodott az egyház a változásokhoz?

A gyülekezet eleven organizmus, élő tagokból áll. Ezzel szemben például a szervezetek, intézmények különálló, eltávolítható egységekből tevődnek össze, amelyeknek integritása esetleges csere esetén sem sérül. A testből nem lehet eltávolítani a szemet, fület, kart, lábat vagy akár a körmöt, fogat anélkül, hogy épsége ne sérülne meg, és ne válna csonkává. Az intézmények különféle célok öröklött értékrendjét tükrözik a hozzájuk tartozó szabályokkal és erkölcsi kötelezettségekkel. Jézus követőinek kicsi, vidéki mozgalma Galileából kiindulva kevesebb mint egy évszázad alatt kiterjedt gyülekezeti hálózattá vált a Római Birodalom nagy városi központjaiban és régióiban. Az egyház fokozott intézményesülése és hierarchizálódása az Újszövetség utáni korszakban természetesen veti fel az örök dilemmát, amellyel minden nemzedék megküzd: vajon az egyház mozgalom vagy intézmény, élő szervezet vagy a társadalom megcsontosodott bürokratikus egysége? A mozgalmakat a közös cél, a vízió tartja össze. Velük kapcsolatban pozitívumként az áldozatos elköteleződés kultúráját, a gyors döntéseket, a spontaneitást szokták emlegetni. De nem szabad, hogy az életnek minden része spontán legyen. Egyiket sem tekinthetjük rossznak, vagy jónak, hiszen mindkettő mi vagyunk. Mozgalomként indultunk és intézményesültünk. Első lépésként Jézus apostolokat választott, és a kialakuló gyülekezetek irányítását a tanítványok presbiterekre bízták. De ha visszatérünk a test képéhez, akkor elmondhatjuk, hogy egy teherbíró élő organizmusnak szüksége van tartószerkezetre, gerincre és csontokra, amelyek hordozzák, hiszen enélkül működésképtelen.

Minden szervezetnek van valamilyen formája. Esetünkben vajon mi segíti a keresztyénség küldetésének betöltését? Az intézményes forma vagy a mozgalmi jelleg?

Bárcsak kimondhatnánk, hogy a kérdést a küldetés felől vizsgáljuk elsősorban, és nem a tradíció felől! De tartsuk meg magunknak a szabadságot, hogy mi mindkét oldalról közelítünk. Az újszövetségi idők elmúltak, nem tudjuk a folyamatot újrakezdeni. Ha arra vágyunk, hogy bizonyos alapértékek a valós élethelyzeteket is befolyásolják, akkor tudnunk kell, hogyan működnek az intézmények, és miként tudunk a leghatékonyabban dolgozni bennük. Tehát fontos, hogy összerakjunk egy hibrid modellt, és merjünk gondolkodni, beszélgetni arról, milyen formában működjön most az egyház, amely intézményeket is fenntart. Szigetszentmiklóson a nulláról építettünk fel egy gyülekezetet. Most itt, Szentendrén a gyülekezetünknek két intézménye is van. Ötszázan járnak a gimnáziumba, százan az óvodába. Rengeteg család van e hatszáz gyermek mögött! Látom, hogy esetükben az intézmény megtartó erő, stabilitást ad. Ha van intézményi kompetenciánk, megtanulhatunk velük és bennük élni, vagyis ha megérthetjük, hogyan működnek az intézmények, elsajátíthatjuk a legcélravezetőbb tevékenységi formát az eredmény érdekében. A lényeg azonban az, hogy az egyház célja mindannyiunknál nagyobb: nem a saját ügyünkről szól, hanem Istenéről. Az intézményekben élőknek közös céljuk, jövőképük van. A hatékony vezetőség mindig a küldetésről beszél, mert a misszióról való gondolkodás energetizál és inspirál.

Hogyan szolgálhat egy gyülekezeti tag ebben a szervezeti kultúrában?

Az intézményi kompetencia megköveteli, hogy először küldetésben gondolkodjunk, amelynek megvalósításában a test tagjaival együtt dolgozunk. Az évek során feltűnt, hogy az önkéntesség központi helyre került a misszió keresztyén koncepciójában. Nem állítom, hogy nem fontos, vagy hogy nincsenek meg a maga értékei, mégis aggaszt, hogyan egyeztethető össze a tanítványi elkötelezettséggel. Újra fel kell fedeznünk, hogy mit jelent megalkuvás nélkül Jézus tanítványának lenni. Az önkéntes olyan személy, aki odaáldozza idejét és energiáját egy feladatra, általában valamilyen cél érdekében. A tanítvány azonban hűséges követő, aki teljes szívvel odaadja magát Jézus Krisztus személyének, tanításának és küldetésének.

Az önkéntesek nagyszerű dolgokat tehetnek, de ki is szállhatnak, amikor ez már a számukra kényelmetlen. Bár az önkéntesség fontos módja annak, hogy a keresztyének megélhessék tanítványi mivoltuk egyes aspektusait, de le kell vetnünk fogyasztói kultúránk feltételezéseit, amely megtéveszt bennünket azzal, hogy az Istennek való hűséges engedelmesség egy újabb piaci lehetőség, amelyet tetszés szerint választhatunk. Az önkéntességben jó adag individualizmus van. Fogyasztói társadalmi létünk kúszik be fogyasztói szemlélettel az önkéntesség által, amely többek között abban testesül meg, hogy elvárom, a gyülekezet használja az ajándékaimat, és azt is megmondom, hogy hol akarok szolgálni. Itt már az én kiteljesedésemről van szó: rám szükség van, én megajándékozott vagyok. A gyülekezet színpaddá válik, ahol megjelenhetek és kibontakozhatok, a szolgálat pótszer lesz. Nekem van rá szükségem. Hol van ebben a krisztusi alázat? Időnként olyan embereket küldünk a szolgálatba, akik nem képesek azt adni, amit még nem ismertek fel teljesen. A kényelmen alapuló elköteleződés nem mutatja meg az evangélium erejét. Ne feledjük: az egyházi közösségnek valami természetfeletti dolgot kell felfednie indítékainkról és az egymás iránti szeretetünkről. Ha megkönnyítjük az embereknek a kényelemalapú elköteleződés útját, az olyan lojalitást eredményez, amely nem különbözik bármely más polgári szervezet iránti hűségtől. A tanítványságnak azonban nem ez a lényege. Az új élet megszületésével együtt teremtődik meg a Krisztusnak való szolgálat vágya. Az újjászületés pillanatában elkötelezzük magunkat a helyi gyülekezetben, a hívőkkel együtt, egyszerűen azért, mert ez része annak, hogy Isten a családjába hívott minket. Ezt jelenti keresztyénnek lenni.

A fogyasztói megközelítéssel együtt jár, hogy hátradőlve meghallgatjuk az igehirdetéseket.

Ha a keresztyén ember nem szolgál, nem tud növekedni a hitében. Olyan lesz, mint a lefolyás nélküli tó. Csak ömlik, ömlik bele és gyűlik, gyűlik az ismeret, de nincs kimenet – megposványosodik. Képezzük magunkat, számtalan igehirdetőt hallottunk már, fejlődött az ízlésünk, és ekkor kritizálni kezdjük a lelkészt: ezt az üzenetet jobban is el lehetett volna mondani. Egy idő után megkeseredünk, cinikussá válunk, miközben a kritizálásra fordított energiát a szolgálatban kellene inkább hasznosítani. Ha egymás terhét hordozzuk, akkor nem gáncsoskodunk. Örülünk, ha nyújt valaki egy pohár vizet, hogy felüdüljünk, már nem számít, milyen bögrében kapjuk. Ha szolgálok, másként fogadom a táplálékot, másképp kapcsolódom a többiekhez.

Mit érdemes megvalósítani a gyülekezeti életben az intézmények gyakorlatából?

A munkahelyekhez hasonlóan szükséges, hogy adjunk visszajelzést az elvégzett munkáról, mert növeli a közösségi életben való biztonságérzetemet, ha pontosan tudom, mi a szerepem, a feladatom. Látom, hol vannak a határai, hol számíthatok a másikra. A munka világában világos hatáskörök mellett működik az elszámoltathatóság, vannak határidők, kikerülhetetlenek a következmények. Mindezeknek a gyülekezetekben is helyük van. Ennek hiányában születhetnek olyan erős mondatok, hogy nem kapok feladatot, vagy agyonnyomnak a feladatok, egyedül vagyok. A szeptemberben esedékes presbiterválasztáshoz készítettünk egy presbiteri profilt – pontosan ezért, hogy tudjuk, mi alapján kerülhet majd fel valaki a szavazólapra. Kevés a törvényi előírásnak megfelelni. A vezetőség meghatározhatja, hogy milyen irányba megy a gyülekezet, mi a vezetők feladata, a presbitérium dolga. Ha ezt értjük, akkor le tudjuk írni. Vagyis meg tudjuk fogalmazni, milyen emberekre van szükség a presbitériumban. Tehát született egyfajta presbiteri munkaköri leírás, amelynek az ismeretében tudok jelölni, illetve jelölést elvállalni. Könnyen el tudja dönteni az érintett személy, hogy megfelel-e, vagy sem. Így lesz jelentősége a számonkérhetőségnek a szolgálatban.