A békásmegyeri lakótelep sétányainak jellemző látványa, hogy kismamák babakocsit, idősek kerekes járókeretet tolnak maguk előtt. Minden nemzedék megvan a békásmegyeri református gyülekezetben is?

A gyülekezeti keresztmetszet átfogja az összes nemzedéket, de nem úgy, mint korábban. Tizennyolc éve szolgálok itt; azt látom, hogy a családi otthonteremtési kedvezmény, a csok bevezetésével a fiatal párok többsége távozott az agglomerációba, illetve vidékre. Miközben mi itt, az irodámban beszélünk, mellettünk zajlik az összevont napközi bejárós táborunk, 25 fővel. Nem is olyan régen még két ilyen gyerekevangelizációs táborunk volt; felsősök, alsósok 40-40 fővel.

Ez is azt tükrözi vissza, hogy sokan elmentek, kihasználva a szóban forgó támogatást. Addigi panellakásukat befektetők szerezték meg, vagy olyan párok, akik többnyire még gyerekvállalás előtt vannak. Persze az iskolai hitoktatásban sok más gyereket elérünk, de őket a szüleik autóval hozzák agglomerációs településekről. Ezek a családok nem jönnek el hozzánk a templomba.

Más szociális, illetve népmozgalmi jellegű változás nem érinti ezt a Budapest széli református közösséget?

Az ország keleti részéből és Kárpátaljáról számosan idetelepültek. A kárpátaljaiak – akik már a háború előtt is felbukkantak, de szép számmal érkeztek az ukrajnai háború következtében – hűséges templomjárók Békásmegyeren, amíg tovább nem mennek. Hallják a harangszót, és már bejelentkeznek.

Hogyan próbálják visszaállítani a gyülekezeti korfa egészséges arányait? Egyáltalán milyen misszió lehetséges egy sajátos lakókörnyezetben, mint amilyen egy Kádár-korban épült nagyvárosi panelrengeteg?

Azt szoktam mondani a gyülekezetnek: együtt kell fáradozni azon, hogy idetaláljanak az emberek. Itt egy-egy háztömbben rengetegen koncentrálódnak, de a lelkipásztor már a bejárati ajtónál megakad. Én tehát nehezen találom meg hozzájuk az utat. Elsősorban azért vagyok felelős, hogy ha már eljöttek közénk, megkapják befogadható módon a hamisítatlan evangéliumot. Ám a panellakó gyülekezeti tagjaink jól ismerik a környezetükben, mondjam úgy: a „kaptáron belül” élőket. Elismerem, kell bátorság, akarás a hívogatásra, de enélkül nincs változás. Ha az igazságot hisszük, nem lehetünk „sarokba menekülő nyuszik”. Néhány éve volt egy nagyon eredményes közös akciónk az Evangéliumot Minden Otthonba alapítvánnyal (EMO). Megkerestük az embereket levelek útján is, hogy jöjjenek el az evangelizációs szeretetvendégségünkre. Mivel a gyülekezeti tagok vállalták, hogy segítenek megtalálni az érdeklődő kívülállókat, és el is kísérik őket, zsúfolásig telt a templom. Kiplakátolhattam volna a HÉV-aluljárót, nem értünk volna el semmit. Missziót ma csak gyülekezeti aktivitással lehet végezni, hiába laknak hetvenezren a békásmegyeri lakótelepen.

Mennyit számít a közeg jellege?

Sokat. Egy belső kerületben, ahol nincs ekkora embersűrűség, szintén volt hasonló, EMO-val közös gyülekezeti akció, de az ottani evangelizációra végül csak pár új ember ment el. A falusi közeg is más, mint a panel. Egy kis településen még ma is tekintélyes személyiségnek számít a lelkész. Itt, Békásmegyeren általában nem ismernek föl engem. A lombok és háztömbök között rejtőző templomot sem is merik eléggé a lakótelep másik felén, pedig itt áll huszonhárom éve.

Kialakult missziós szemléletű réteg a gyülekezeten belül?

Igen, de nem vagyunk még elegen ezzel a szemlélettel. Ez folyamat, de sok egyháztag hajlamos úgy gondolni, hogy a maguk lelkét kell csak építeniük, mondjuk érdekfeszítő igehirdetések hallgatásával. Pedig megreked, aki mindig csak azt nézi, ő mit kaphat, mit tud befogadni. A továbbadás belső késztetése persze nagy lépés, de a keresztyén életet egy idő után mégis ez viszi előre, függetlenül attól, hogy presbiter valaki vagy sem. A kiállás az evangéliummal még akkor is előre visz, ha nem minden tapasztalat kellemes, például mert a más gondolkodású emberekkel szóba elegyedve esetleg azzal szembesülünk, hogy hitbeli tudásunkban még nagy hézagok vannak…

Képzett írásmagyarázókká kell válnia mindenkinek?

Nem feltétlenül, bár kell a bibliaismeret, a hitünk rendszerének átlátása. A misszió alapjában véve mégsem valami vita arról, hogy kinek van igaza. Nem is udvariaskodó párbeszéd, amikor te is rúgsz egy gólt, meg a másik is. A misszió a meggyőzött emberek előállása az igazságról, tanúskodása arról a megváltó Jézus Krisztusról, akire az embertársamnak is szüksége van.

El vagyunk halmozva gyülekezetépítési meg missziómódszertani könyvekkel. Ezek szerzői sokszor ünnepelt tengerentúli lelkipásztorok. Mennyire fogadhatók meg a tanácsaik? Ugyanaz a metódus kell Békásmegyeren, mint például Manhattanben?

Lelkileg egyazon krisztusi evangéliumra van szüksége mindenkinek. De a megtalálandó utak, melyeken keresztül eljutunk hozzájuk, másak és másak lehetnek. Megoszlanak a vélemények a hazai evangéliumi keresztyének között is, miként viszonyuljunk a külföldi szakirodalomhoz. Három alaptípusa van a viszonyulásnak. Van, aki szerint egy az egyben, aggálytalanul át kell venni, amit mondjuk egy híres amerikai szerzőtől elolvasunk. A másik nézet szerint semmit ne fogadjunk be, ami nyugatról jön, elvesztegetett idő ezeket a módszereket tanulmányozni. A harmadik: nézzük meg, mit ajánlanak, és ami jót találunk benne, azt vegyük át, a többit engedjük el! Talán ehhez a nézethez állok a legközelebb…

De akkor sokat vagy kevesebbet érdemes átemelni nyugati evangéliumi keresztyén közösségek receptjeiből?

Nem gondolom, hogy sokat, mert óriási kulturális távolság, különbség van köztünk közfelfogásban, általános értékrendben, történelemben. A saját magyar utunkat kell megtalálni e tekintetben. Sokan égnek ugyan az evangéliumért, de még inkább azért, hogy valahonnan átvegyék a külföldi módszereket, és hűbelebalázs módjára azonnal átszabják a gyülekezetek külső képét, a missziói elképzeléseket. Eközben kevésbé gondolkoznak azon, hogy ez a magyar társadalom – vagy csak éppen egy hazai lakótelep első, második, majd harmadik adott generációja – honnan jön, hol tart jelenleg, hol lehetne segíteni. Tévedés ne essék, nem vitatom például Timothy Keller szolgálatát. Amit általa, hazájában Isten létrehozott, magáért beszél. Csak éppen nem gondolom, hogy minden, ami ott működött, az itt is fog.

Mondják, a lelkipásztor önmagának is prédikáljon, ne csak a hallgatóságának. Fel tud-e üdülni az igehirdető az evangéliumban, ha ez a fő munkaeszköze is?

Megfordítanám ezt. Nem úgy van, hogy a lelkész prédikál, és mellette van privát lelki élete. Akkor tud a lelkipásztor Igével szolgálni, ha elsősorban lelki ember. Az én életemnek olyannak kell lennie, hogy abból időről időre ki tudjon sugározni a prédikáció. Az időben elhelyezve ez úgy néz ki: Sipos Aba Álmos először Isten kegyelméből újonnan született hívő ember lett, aki később arra kapott elhívást, hogy lelkipásztor legyen. Az egyikből nő ki a másik. Elsőrenden Jézus Krisztus követője vagyok. Ha ezt én föladom, a talajt húzom ki magam alól. Ha egy Igét nem értek, nem élek, hogy vezessek rá másokat, hogy úgy éljenek?

Ez akkor önazonosság-kérdés?

Apai nagyapámtól, Sipos István nyugalmazott kisújszállási lelkipásztortól hallottam valami magvasat a lelkészi munkáról, amit hagyatékértékűnek tartok. Viszonylag kevés ilyenem van tőle, mert mire teológushallgató lettem, ő már nagyon idős volt… Szóval Tápiószelén, amikor épp nálunk tanyázott a fiai közül, mert nem tudott már önállóan élni, én szoktam fürdetni, amikor hazamentem. Közben mindig beszélgettünk, és egyszer a témával kapcsolatban annyit mondott: „Mindig ugyanaz az ember beszéljen a szószéken, mint aki lent van.” Jól mondta. Mert még ha tudna is úgy prédikálni valaki, hogy nem azt éli, a hallgatóság kiszűri az ellentmondásosságot, a „hitelességdeficitet”.

És hogy hirdesse a lelkész azt, amit még nem tud megtartani, vagy amiben elbukott?

Van ilyen helyzet is, és ez, ha jól értem a kérdést, nem azonos a lelki élet hiányával. Nos, az igazságot prédikáljuk ebben az esetben is, hiszen a Szentírás igazsága független tőlünk. Azt gondolom, egy lelkésznek olykor azt is prédikálnia kell, amit magának is prédikál. Vagyis mielőtt elmondanám a szószéki prédikációt, komolyan át kell vennem, hogy én ebben éppen hogy állok. Előbb szembesítenem kell magam azzal, hogy olyat kell elmondanom a templomi hallgatóságnak, amiben nem bizonyultam hűnek. Az a jó, ha egy lelkészt ez a helyzet feszélyez, de megnyugvást talál abban, hogy – és ezzel visszautalok az eredeti kérdésre – magának prédikálja a Krisztus tökéletes bűnbocsánatát, vagyis az evangéliumot.

Nem erről a helyzetről szól – ha sarkítottan is – Dávid döbbenetes imádsága Urához? Azaz: „Ments meg, mert vért ontottam, ó, Isten, szabadító Istenem! És igazságodat ujjongva hirdeti nyelvem.”

Az 5. zsoltárban Dávid az a bűnös ember, akinek fáj már a bűne, történetesen a közvetett gyilkossága. Elhivatottságát meg akarja erősíteni, és átlátja, hogy ez csak a bűn eltörlésével lehetséges. Mert bár igaz, hogy az evangélium igazságát nem én adom, hanem Isten, de nem lehet visszaélni ezzel, azaz bűnbe ragadva hirdetni.