Jób második válaszában elismeri Isten hatalmát, mint amihez semmi sem fogható: ő a teremtéskor legyőzte a káosz erőit, és azóta is azt tesz a világgal, amit akar. Ám szerinte Isten nem igazságos, hiszen ő ártatlan, de nincs az a hatalom vagy törvényszék, amely Istent elszámoltathatná: „Mert ő nem ember, mint én, akinek ezt felelhetném: Vigyük bíró elé a vitánkat! Nincs is köztünk döntőbíró, aki mindkettőnkre rátehetné kezét.” (32k) Nincs hát vele szemben esélye a halandónak, előtte csak megalázkodni lehet. Jób mégsem ezt teszi, hanem dacosan kimondja, amit gondol: „Véget vet feddhetetlennek és bűnösnek egyaránt.” (22) Istent valóban nem tudjuk elszámoltatni, hiszen nincs magasabb bírói fórum nála. Ám nagyobb bölcsesség és tisztább szeretet sincs az övénél! Ha itt a földön nem látjuk is át mindennek az okát, feltárja majd ezt előttünk azon a napon, amikor elé kell majd állunk. Akkor megértjük majd a terveit, felismerjük a jóságát, átérezzük végtelen szeretetét, és a mennyei seregekkel együtt boldogan magasztaljuk őt. Mert ott lesz a jobbján Krisztus, szeretett fia, aki maga is megjárta a kereszt kínjait, és maga mellé ülteti azokat, akik, ha kétségek között is, de elfogadták az Atya akaratát.

1Tim 2,8–15

32. zsoltár

Jób nem érti, Isten hogyan fordulhat a saját teremténye ellen, akit korábban „élettel és szeretettel” ajándékozott meg, és gondviselése őrizte eddig az életét: „Kezed formált és alkotott engem, azután elfordulsz és el akarsz pusztítani?” (8 és 12) Életét így értelmetlennek érzi, megismétli Istennel szemben a vádjait, s végül kis nyugalmat kér a halála előtt, ahonnan, hite szerint, nincs visszatérés (21). Szavai itt a panaszos zsoltárokra hasonlítanak: a bajban lévő kesereg, kér és vádol, de egyben önmagát az Úr korábbi jóságára is emlékezteti, kifejezve a reményét, hogy Isten megszabadíthatja még. A bajban hajlamosak vagyunk arra, hogy csak a jelent lássuk, és elfeledkezzünk arról, amit korábban Istenről megtapasztaltunk. A fájdalom elfedi mindazt a jót, amellyel az Úr eddig elhalmozott, s ami azt mutatja, hogy ő szeret, és gondviselő Teremtőnk. Ezekhez az emlékekhez kell nekünk is visszatalálnunk, és erőt merítenünk belőlük: ha már annyiszor jelét adta Isten, hogy szerető Atyánk, hinnünk kell, hogy amit tesz vagy tenni enged, abban is mellettünk áll, és nem engedi el a kezünket. S főleg ne feledjük azt a jót és csodát, amit, fiát értünk áldozva, örökre elvégzett értünk.

1Tim 3,1–7

263. dicséret

Cófár, a harmadik barát már hevesen fordul szembe Jóbbal. Hogy megvédje Istent, hatalmát és bölcsességét dicséri, amelyhez nem érhet fel az ember – ám szerinte tőle csak a bűnösöknek van oka rettegni. Jób hiába mondja, nem lehet ártatlan. Ám ha szakít bűneivel, és őszintén Istenhez fordul, akkor megbocsájt neki, és újra boldog élettel ajándékozza meg. Zárásként vigasztalóan fordítja át Jób szavait (9,22) az ellenkezőjébe: akkor „fényesebb lesz életed a déli verőfénynél, a sötétség is olyan lesz, mintha reggel volna” (15–17). Igen, Cófár szavaiban is nagy igazság rejlik. A próféták ezért hívták bűnbánatra a népet. A nép vezetői ezért tartottak bűnvallást, mielőtt Istentől új esélyt kértek. A zsoltárokban ezért vallja meg számos könyörgő a vétkét, úgy kérve Isten szabadítását. Olyan könnyű mások bűnét meglátni, és a magunk ártatlanságát hangoztatni. Ám ha őszintén magunkba nézünk, észrevesszük a hibákat, az önzést és a szeretetlenséget. Ezekkel fel kell vennünk a harcot, hiszen Isten megváltott gyermekei vagyunk. És ha a gondok között is alkalmat találunk erre, akkor az Istenhez kerülünk közelebb. De ne essünk Cófár hibájába: azt, hogy „ha bajban vagy, térj meg!”, nem alkalmazhatjuk mindig és mindenkire!

1Tim 3,8–13

762. dicséret

Jób e válaszában elismeri Isten mindenhatóságát, de a barátok ellen is fordítja azt. Nem ő az, aki nem találja már a bölcsességet, hanem a barátoktól tagadta meg az Úr a kinyilatkoztatást: önmagában a többség és az öregkor ehhez még nem elég. Az pedig, hogy az igazi megértésre és belátásra végül ki juthat el, egyedül Istenen múlik. Mindeközben találó az, ahogy Jób a barátait jellemzi: „A szerencsétlen ember megvetni való – gondolja, aki biztonságban él –, föl kell taszítani, ha megtántorodott!” (5) Igen, a szerencsésebbek örök kísértése, hogy magukat jobbnak gondolják azoknál, akiket csapások érnek. Sőt hajlunk arra is, hogy őket hibáztassuk a sorsukért, bántó ítéletet alkotva felettük. Így a bajban lévő úgy érzi, a többiek csak rontanak a helyzetén: fellökik, aki megtántorodott. Jézus nem ilyen volt. Ő szóba állt a bűnösökkel, a vámszedőkkel, a házasságtörőkkel, hirdetve nekik Isten szabadítását, és őket is megajándékozta a szabadulás csodájával – a megtérés pedig mindig erre az „odahajlásra” következett. Tudunk mi is segíteni a bajban lévőn, kioktatás, vádaskodás nélkül? Tudunk előbb szeretni, mint kéretlen tanácsot adni? Mi legyünk ebben is Krisztus követői!

1Tim 3,14–16

630. dicséret

Jób jogosan állítja, ő legalább olyan bölcs, mint a barátai, ezért az ő tapasztalata is legalább annyit ér, mint az övék, amikor pedig ezt tagadják, az valójában személyválogatás. Lesújtó a végső következtetése: „Mindannyian mihaszna orvosok vagytok!”; „Jeles mondásaitok hamuba írt példázatok, sáncaitok agyagsáncok.” (4 és 12) Ezért csalódottan fordul el tőlük, és követeli, magával Istennel beszélhessen, hogy bebizonyíthassa ártatlanságát. Tudjuk, végül találkozhat is Istennel, aki a barátokkal szemben majd neki ad igazat (Jób 38–42). Mi hiányzott a barátokból, hogy vigaszt adhassanak? A bátorság, átgondolni azt, amit Istenről hittek és tudni véltek. Mi történik, ha Jóbnak van igaza, és Isten tettei nem mindig érthetők? Ha az, amit tudunk róla, mégsem magyaráz meg mindent? Inkább nem vették komolyan Jóbot, csak ne kelljen ennek a lehetőségével szembenézni. Ám nekünk Krisztus már megmutatta, az élet nem ér véget a halállal, s kétségeinkre a Mindenható színe előtt megnyugtató felelet vár ránk. Addig pedig gyermeki bizalommal rábízhatjuk magunkat, és ne akarjuk mindig megmagyarázni, hogy mi miért történik velünk vagy a szeretteinkkel. Igyekezzünk hát jobb barátok lenni, mint ők!

1Tim 4,1–5

241. dicséret

Jób válasza végén keserűen foglalja össze, amit a halálról gondol. A földi élet rövid és mulandó, és a halállal mindennek örökre vége szakad. Arra, hogy az ember újra életre keljen, semmi remény. Egyszerre szép és megkapó, amikor a kivágott fa hasonlatát hozza: a fának a víz illata is elég, máris új hajtást sarjaszt, ám az embert hiába locsolnák a világ összes vizével is, a holtak hazájából nem jöhet többé elő. Sőt, még csak azt sem tudja lent fekve, mi zajlik fenn a földön, így gyermekei sorsa sem lehet neki vigasz vagy éppen gyötrelem. Amit itt Jób elmond, azt Izráel is sokáig így hitte: a feltámadás ígéretét majd csak Dániel próféta könyve jelenti ki (Dán 12). Ám az első húsvétkor Krisztus egyszer s mindenkorra igazolta ezt az ígéretet. Ahogy Pál apostol írja: „Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. […] Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. […] első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi.” (1Kor 15,20–23) Hozzon hát bármit is ez a földi élet: biztosak lehetünk benne, hogy ő jóban és rosszban is mellettünk áll, s a földi élet után ránk is örök élet vár az Atya oldalán.

1Tim 4,6–11

351. dicséret

Elífáz itt már bűnül rója fel Jóbnak a kifakadását: „A bűn tanítja erre szádat, és a ravaszkodók nyelvét választottad.” (5) Márpedig a bölcsek tapasztalata: aki „adós marad a hódolattal”, aki „szabadjára engedi Isten ellen a dühét” és „a Mindenhatóval szemben hősködik”, az menthetetlenül elpusztul. Elífáz tehát a tűrést és az alázatot tartja az egyetlen helyes magaviseletnek ilyenkor – ahogy Jób még az első két fejezetben viselkedett, és amit a Siralmak könyve is ajánl a szenvedőknek (ld. JSir 3). Ám számos zsoltár mutatja: sem Izráel, sem Isten nem tartotta bűnnek a kifakadó, panaszos imát. A 22. zsoltár egyenesen az Úrnak szegezi a kérdést: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” (1), és az imádkozó nem tartja szükségesnek a bűnbánatot. A 88. zsoltár szinte könyörgést sem tartalmaz, csak vádat Istennel szemben, aki rázúdította az imádkozóra a haragját, elszakította barátaitól, és rettentő csapásaival megsemmisíti őt. Mintha magát Jóbot hallanánk, amikor végszó gyanánt ezt mondja: „Nyomorult és beteg vagyok ifjúságom óta, rettegek tőled, tanácstalan vagyok.” (10) Valóban jobb az alázat, mint a vád, a ráhagyatkozás, mint a vádló számonkérés – de a kétségbeesett ima is jobb, mind a dacos hallgatás.

1Tim 4,12–16

265. dicséret