Nehéz elfogadni a megigazulásról és a megszentelődésről szóló tanítást, mert ez lemondással és Isten előtti önmegadással jár. Aki elfogadja, hogy hit által igazul meg, nem mentegetőzik többé azzal, hogy ő elég jó ember. Nem takarózik a saját teljesítményével, nem bizonygatja a maga igazát. Elismeri, hogy Istent nem lehet kényszeríteni, lefizetni. Istennek ad igazat, és megnyugszik abban, hogy tőle kapja ajándékba az üdvösségét.

A törvényeskedő makacsul állítja: meg kellene felelni a rendnek. A szabadosságban élő lázasan tagadja, hogy egyáltalán lenne rend. A megigazulás tanítása mindkét álláspont hamisságát leleplezi, és radikálisan szakít mind a teljesítményközpontú, mind pedig a törvénytagadó szemlélettel. Hogyan lehetséges ez? Az evangélium őszintén beszél Istenről és az emberről. A valóság az, hogy van rend: az embernek tényleg meg kellene felelnie Isten igazságának és törvényének. Ugyanilyen valóságos azonban az is, hogy az ember a bűne miatt nem képes eleget tenni Isten elvárásának. Jézus Krisztus örömhíre ezen a ponton felforgatja a történetet, és kiszabadítja a bűn csapdájába került embert: aki benne hisz, azt Isten – minden bűne ellenére – igaznak fogadja el.

MEGIGAZULÁS HIT ÁLTAL

Luther Márton a saját elmondása szerint sokat vívódott azzal a kérdéssel, hogy bűnös létére miként állhat meg Isten előtt. Ha az Úr szent és tökéletes, ő pedig bűnös és tisztátalan, akkor nem kerülheti el Isten jogos ítéletét, a büntetést és a kárhozatot. A korabeli egyház tanítása sem nyújtott számára megnyugvást: azt tanították, hogy Isten a bűnös emberbe árasztja kegyelmét, hogy azután ezzel képes legyen megszerezni az üdvösségét. Luther ezt a vélekedést is lesújtónak tartotta: a bűn foltja így is megmarad az ember igyekezetén, Isten tökéletes szentségének mércéjét így sem ütheti meg. Hol lelhet akkor a kegyelmes Istenre? A megnyugvást végül a római levélben találta meg, Pál apostol – Habakuk prófétát idéző – szavaiban: „Az igaz ember pedig hitből fog élni”. (Róm 1,17) Ez a mondat felüdülést és világosságot hozott Luther lelkébe: Isten igazságának ismerete már nem terhet és kétségbeesést, hanem gyönyörűséget és megnyugvást jelentett számára. Ezt az igazságot ugyanis nem az ember éri el, hanem Isten tulajdonítja neki. A reformátor rájött, hogy tulajdonképpen az egész Szentírás erről a kegyelemről tesz tanúságot: Isten így öltöztette fel ruhába a bűnbeesett Ádámot és Évát, így számította be Ábrahámnak a hitét igazságul (1Móz 15,4).

A megigazulás tanítása a jog nyelvezetével fejezi ki a kegyelem üzenetét: Isten Jézus Krisztus kereszten elvégzett áldozatáért – az ember legfelsőbb bírájaként – igaznak nyilvánítja a bűnöst, felmentő ítéletet mond ki felette. Luther megfogalmazása szerint Isten rajtunk kívül álló igazságot tulajdonít nekünk. Nem azért kapjuk, mert kiérdemeltük volna, hanem azért, mert Jézus Krisztus engedelmes volt (Róm 5,1). A Heidelbergi Káté személyes megfogalmazása szerint „Isten az ő ingyen kegyelméből, minden érdemem nélkül, nekem ajándékozza és tulajdonítja Krisztus tökéletes elégtételét, igazságosságát és szentségét” (60. kérdés-felelet).

Luther annyira fontosnak tartotta a hitből való megigazulás tanítását, hogy azt állította: ezen áll vagy bukik az egyház. Valóban ez a keresztyénség szíve, maga az evangélium. A kereszten Jézus Krisztus magára vette az ember jogos büntetését, hogy cserébe neki ajándékozza a fiúi örökségét, igazságát, tisztaságát (2Kor 5,21). Ahogy Kálvin fogalmaz: „így veszi magára azt, ami a miénk, és adja át nekünk azt, ami az övé, hogy ami természet szerint az övé, azt kegyelemből adja nekünk”. Az ember ezt az ajándékot a hitével öleli magához. Fontos a megfogalmazás: nem a hitünk miatt, hanem a hitünk által igazulunk meg. A megigazulásunk oka Jézus. Az ő érdeméért, miatta fogad el bennünket Isten. A hitünk nem teljesítmény, hanem az az eszköz, az az ismeret és bizalom, amellyel a miénk lehet a keresztáldozat biztonsága, védelme.

MEGSZENTELŐDÉS: A GYÜMÖLCSTERMÉS IDEJE

Ha Isten cselekedeteinktől függetlenül nyilvánít bennünket igaznak, akkor ezek szerint bátran vétkezhetünk, mert ő úgyis megbocsát nekünk? A Heidelbergi Kátéval együtt hangsúlyoznunk kell, hogy a megigazulásról szóló tanítás nem nevel könnyelmű életre. „Mert lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba vannak oltva, ne teremjék a hálaadás gyümölcseit.” (64. kérdés-felelet) Krisztus követőinek életében a megigazuláshoz elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a megszentelődés eseménye: a gyümölcstermés ideje, az Istennek odaszánt, hálaadással teli élet.

Míg a megigazulás rajtunk kívül megy végbe, addig a megszentelődés bennünk történik. A megszentelődésben már aktívan részt veszünk akaratunkkal, cselekedeteinkkel. Ezzel együtt a megszentelődés is teljességgel „hit által” történik: annak bizonyosságában, hogy Isten munkálkodik az életünkben (Fil 2,12–13). Ezért beszélünk mind a megigazulásról, mind a megszentelődésről a Szentlélekről szóló tanításon belül. Mindkét tétel a kegyelem titkos működésébe enged betekintést: Isten Szentlelke élő valósággá, aktuálissá, mozgatóerővé teszi a hívők életében Krisztus váltságművét. Ha Isten megigazította az embert, akkor Szentlelke által bizonnyal beteljesíti életében a megszentelő munkáját is (Fil 1,6). Nem pusztán arról van szó, hogy a Jézusról szóló örömhírt mi, emberek igyekszünk alkalmazni és aktualizálni a mindennapjainkban, hanem valójában a Szentlélek élő és ható munkája cselekszik a jelenben is ugyanúgy, mint régen (2Thessz 2,13).