Sebestyén Jenő: A református kisiparos

(Kálvinista Szemle,1929. március 16.)

De bármilyen szomorú is a helyzetük, mégis örvendezéssel kell konstatálnunk azt, hogy a régi szabású, derék magyar kisiparosok e fajtája még nem veszett ki egészen. Gyülekezeteinknek még mindig erős támaszai ők úgy a fővárosban, mint a vidéken; hűségesek, áldozatkészek, megbízhatók és egyházszeretők. Azonban, éppen azért, mert vannak […] és mert egyénileg is ilyen kiváló rétegét alkotják egyházunknak, mindent meg kell tennünk, hogy segítségükre legyünk, hogy megmaradjanak, hogy össze ne roppanjanak, hogy el ne vesszenek. Ha tehát egyházaink körében bárhol is munkára van kilátás, elsősorban őket kell ezzel a munkával megbízni, ha nem ők adnák be az úgynevezett „legolcsóbb” ajánlatot. […] nem azon fordul meg a dolog, hogy melyik ajánlat a legolcsóbb, hanem az, hogy milyen anyagot, munkát és kiállítást ad azért a pénzért, amit érte kér a vállalkozó.

[…] szerte az országban sokféle építkezés folyik most vagy később, református egyházi téren is, és bennünk megvan a hajlandóság arra, hogy könnyebbség kedvéért a különböző munkákat egyes nagy vállalkozónak adjuk oda pusztán csak ajánlat alapján […] Ezt azonban helytelennek kell tartanunk. Mert nagy jelentőségű, szociális cselekedet lenne az egyházak vezetőségétől mindenütt az, ha az egyházak körül felmerült munkákat református kisiparosokra bízná, természetesen a kellő felelősség, anyagi biztosíték és teljes szakértelem megkívánása mellett.

A keresztlevél önmagában véve tényleg nem lehet jogcím arra, hogy valaki valahol érvényesüljön… Azonban, amikor azt látjuk, hogy a mi iparosainkat, vállalkozóinkat, építészeinket, mérnökeinket stb. már egész sereg területen egyszerűen félretolják, csak azért, mert reformátusok, akkor nekünk a feleletünk erre csak az lehet, hogy az értékeinket és tehetségeinket elsősorban mi becsüljük meg, és ott és akkor adjunk nekik kenyeret, ahol és amikor csak lehet.”