Az Ige mellett

Előfizetek

VII. 16. VASÁRNAP

(19) „Most is van tanúm a mennyben…” (Jób 16)

Elífáz vádjaira Jób hasonló szavakkal válaszol. A barátok „nyomorúságos vigasztalók”, akik „kivonulnak ellene”, „feltátják ellene szájukat”, és „gyalázkodva arcul verik” (10). De Istent sem kíméli: kegyetlen harcosként írja le, aki a nyilaihoz élő céltáblaként használja őt. És mégis, barátaival szemben arra kéri Istent, igazolja őt (20). Ábel vérét nem fedte el a föld, s az igazságért kiáltva Isten elé jutott (1Móz 4,10). Ugyanígy Jób is azt reméli, ártatlansága egyszer majd bizonyításra lel, mert Isten végül meghallja vérének segélykiáltását, és vádlóival szemben az ő pártjára áll. Róla mondja Jób reménykedve: „Most is van tanúm a mennyben, és kezesem fenn a magasságban.” (19) Nekünk is van „tanúnk” és „kezesünk” a mennyben: Jézus Krisztus, aki vállalta értünk a szenvedést és a meg nem érdemelt halált. Ő „az Ámen, a hű és igaz tanú” (Jel 3,14), aki az Atyától visszakapta az életét, felment a mennybe, ott ül a jobbján, és szüntelenül közbenjár érettünk (Róm 8,34). Mennyivel több ez, mint a saját kínjaink, és mennyivel jobb ez, mint a magunk igazsága! S ha életünk végén ő igazol minket az Atya előtt, az új és örök életet jelent, amelyben miénk lesz megváltásának teljes gazdagsága!

1Tim 5,1–16

123. zsoltár


VII. 17. HÉTFŐ

(3) „Tedd meg, vállalj értem kezességet!” (Jób 17)

Jób Istent méltánytalansággal vádolja, de azt is megvallja, ő az egyetlen remény. Isten a bíró, aki fogva tartja őt, rá pedig halálos ítélet vár. Kinek a szavára engedhetnék őt szabadon? Ki tudná igazolni, hogy ártatlan? Ki vállalna egy szabad életért kezességet érte? Egyedül Isten, hiszen ő jól tudja: Jób nem követett el semmit. A barátai ezt nem teszik, sőt ellene fordultak, mivel nem hiszik ártatlannak: „Tedd meg, és vállalj értem kezességet! Ki más kezeskedhetne értem?” (3) Amit Jób itt átél, az ránk is érvényes. Isten a bíró, de a védő is. Isten a vádló, de a kezes is ő. Ő büntet, ő tesz próbára, de a szabadulás is egyedül tőle jön. Bennünket jogosan vádol, hiszen a bűnre hajlunk: ellenünk tanúskodnak vétkeink, mulasztásaink, szeretetlenségünk, s hogy oly nehezen tudunk megbocsájtani. Ki tudna kezeskedni értünk? Kinek a szavára hajlandó az Atya ártatlannak elfogadni minket? Csak annak a szavára, aki vele egy, aki maga is Isten: a Fia. Krisztus a halálával és feltámadásával békéltetett meg bennünket vele. Halálával eleget tett a bűneinkért, feltámadásával pedig új életet ajándékozott nekünk. Ő a mi kezesünk, és ő lett számunkra a „reménysugár” (15).

1Tim 5,17–25

291. dicséret


VII. 18. KEDD

(5) „Bizony, kialszik a bűnösök világossága…” (Jób 18)

Bildádnak abban igaza van, hogy a bűn gyakran helyrehozhatatlan károkat okoz. A bűnözők lebuknak, börtönbe kerülnek, és elveszítik mindenüket, mire kikerülnek onnan. Aki erőszakos, gyakran maga is erőszak áldozata lesz. Aki iszik, elveszítheti az állását, a barátait, a vagyonát. Aki önző, csal vagy hazudozik, azt előbb-utóbb kiismerik, és elfordulnak tőle. S ki ne tudná, milyen nehéz az áldozatok élete, ha szörnyű traumát szenvedtek el, vagy ha egy családtag miatt odalett a vagyon, a család jó hírneve? A bűn valóban tönkre tudja tenni az életet. Aki boldog, kiegyensúlyozott életre vágyik, annak hosszú távon csak a becsület útja a kifizetődő. Ám a Biblia jól tudja: az is megtörténhet, hogy a bűnösök virulnak és irigylésre méltó életet élnek, mert „nincs részük az emberek gyötrelmeiben, nem érik őket csapások, mint más embereket. Ezért a kevélység nyakláncát hordják […], jómódjukban kérkedve néznek szét” (Zsolt 73,3–7). Ám mi már tudjuk, igaz bírónk van Krisztusban, aki a maga idejében „megítél majd élőket és holtakat”. Szívleljük hát meg Pál intelmeit: „Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58)

1Tim 6,1–10

763. dicséret


VII. 19. SZERDA

(25) „Mert én tudom, hogy az én megváltóm él…” (Jób 19)

Jób keserűen panaszolja el, hogy az történt vele, aminek a bűnösökkel kellene megtörténnie. Ám ő még mindig bízik az Istenben. A „megváltó” az Ószövetség korában az a közeli férfirokon volt, akinek kötelessége volt kiváltani az eladósodott családtagot, vagy bosszút állni érte a gyilkoson. Jób ilyen „rokonnak” tekinti az Istent. Bár úgy készül, ő már nem éli meg, hogy igazságot szolgáltasson neki, de panaszát Isten előtt „följegyzik egy könyvbe”, ő pedig, az igaz ítélőbíró, Jób halála után keményen megbünteti majd a könyörtelen, szavakkal marcangoló barátait, Jób pedig a holtak hazájából elégedetten szemléli ezt (25–29). Halvány előképe ez annak, amiről Krisztusban bizonyságot kaptunk. Mi már tudjuk, hogy az élet a halállal nem ér véget. Mi már tudjuk: Istennek van hatalma a halál fölött, hűsége, szeretete és igazsága pedig minden teremtménye előtt nyilvánvalóvá válik majd egy napon. Mert a testünknek el kell porladnia. De akkor majd egy új, csodálatos, mennyei testben „saját szemeinkkel” igenis meglátjuk őt, a jobbján pedig Krisztust, életünk urát. Krisztus pedig országába fogad bennünket, akik a hit, a bizalom és a tisztesség keskeny útján már a romlandó testben is szolgáltuk az ő akaratát.

1Tim 6,11–16

831. dicséret


VII. 20. CSÜTÖRTÖK

(19) „…tönkretette […] a nincsteleneket.” (Jób 20)

Cófár hevesen ismétli meg a barátok véleményét: a bűnösök jóléte csak ideig-óráig tarthat, Isten igazságos ítélete végül utoléri őket. Kezdettől sejteni lehet, hogy itt Jóbot is közéjük sorolja, ez nyilvánvaló lesz abból, hogy a bűnt az Isten elleni beszéddel azonosítja (29). Ám ezen túl Cófár a nincstelenek elnyomását is súlyos bűnnek tartja (19), ami egybevág a Szentírás tanításával. Mózes öt könyve tiltja a szegények elnyomását, és igyekszik gondoskodni róluk. A próféták számonkérik a népen az árvák, özvegyek és a jövevények sorsát, és meghirdetik a kizsákmányolóik felett az ítéletet. Jézus vándorló prédikátorként maga is szegény volt, a szegényeket nevezte boldognak, tanításával és csodáival is elsősorban feléjük fordult, de a tanítványai is mindent feladtak, hogy követhessék őt. Tanítása szerint az utolsó ítélet során aszerint fog megítélni minket, hogy a nélkülözőben, a betegben és a kirekesztettben észrevettük-e a felebarátot, és tettünk-e valamit azért, hogy enyhítsük a baját. Sőt, mondja Jézus, bennük őt magát ismerhetjük fel: „Bizony mondom nektek, valahányszor megtettétek ezeket akár csak eggyel is az én legkisebb testvéreim közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

1Tim 6,17-21

52. zsoltár


VII. 21. PÉNTEK

(15) „…mi hasznunk abból, ha hozzá folyamodunk?” (Jób 21)

Jób azt látja: a bűnösök gyakran jólétben, egészségben élnek, sok a pénzük, szép a családjuk. A haláltól sem félnek, mert úgy tudják, ott sem vár rájuk igazságszolgáltatás, azzal pedig nem törődnek, mit hagynak másokra. Fájdalommal telve idézi a bűnösök életfelfogását: „Mert kicsoda a Mindenható, hogy szolgáljuk, és mi hasznunk abból, ha hozzá folyamodunk?” (15) Ma is sokan gondolják ezt így. Pedig ha csak ebben a világban gondolkodunk, akkor sincs igazuk. Hiszen ha Krisztust megváltónknak hittel elfogadtuk, akkor már e földi életben miénk az újjáteremtő Lélek, s vele együtt a Lélek gyümölcsei is: a „szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5,22k) Hát nem csodálatosak az Istennek tetsző élet adományai? Nem ezek jelentik az igaz boldogságot? Mert az igazi boldogság azoké, akik az Isten útján járnak. Ezzel együtt is igaz, amit Pál tanít: „Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1Kor 15,19) Mert mi Jézus feltámadása óta tudjuk, lesz ítélet a halál után, s bennünket, akik őt követjük, örök élet, mennyei jutalom vár.

2Tim 1,1–7

190. dicséret


VII. 22. SZOMBAT

(21) „Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele...” (Jób 22)

Jóbbal szemben mi nem vagyunk mindig és mindenben ártatlanok. Bárhogy igyekszünk is, néha szem elől tévesztjük Isten akaratát. Máskor meg tudjuk, mit szeretne, de az önzés vagy a megszokás erősebbnek bizonyul. Sokat hibázunk, gyakran vétkezünk, sok a mulasztásunk. Pál apostol így vall erről: „Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Róm 7,21–25) Ha Jóbra nem is, ránk tehát igaz Elífáz tanácsa: „Légy bizalommal Istenhez, békülj meg vele, mert ennek jó eredménye lesz. Fogadd el szájából a tanítást, és szívleld meg mondásait! Ha megtérsz a Mindenhatóhoz, felépülsz. […] Ha könyörögsz hozzá, meghallgat, te pedig teljesíted fogadalmaidat. […] Ha megaláztak, mondd ki, hogy gőgös voltál, mert azon segít Isten, aki lesüti a szemét. Még azt is megmenti, aki nem ártatlan: Ha tiszta lesz a kezed, megmenekülsz!” (21–30) Áldott legyen Krisztus, aki közbenjár érettünk!

2Tim 1,8–14

619. dicséret