... nap és hét éjjel sírtak, gyászoltak Jóbbal együtt a barátai, megszaggatták ruháikat, hallgattak. Nem beszéltek. Mit is lehet mondani annyi csapás, veszteség után a gyászban? Vele voltak döbbent némasággal. Azután végre kifakad Jób, ömlik belőle a jaj, és vége-hossza nincs a panaszáradatnak. Mondhatjuk, innentől kezdve lesz életszagú a története és a róla elnevezett könyv. Hiszen az a normális, ha bajában panaszkodik és jajgat az ember. Vannak érzelmei, szenved, haragszik és tiltakozik a barátai kioktató beszéde ellen, mert ők is megszólalnak szépen sorban. Klasszikus dogmákkal igazolják a bűnt büntető Istent, és mind a három, majd a negyedik barát is azt tanácsolja különböző módon és változatban, hogy a bűnös, azaz a szenvedő Jób egyetlen lehetősége, hogy megvallja bűnét, és megadja magát Isten igazságának.

Nem így Jób. Fájdalmas költői szépséggel írja le a teremtő és mindenható Isten szuverén fenségét. Ki állhatna ellent neki? A porban fekve ő mégis hadakozik vele szemben. Nem tehet mást. Ellenségének érzi, aki véget nem érő fájdalmakkal gyötri. Abszolút ellentmondásokban szenvedélyesen vitatja Istennek azt a jogát és hatalmát, hogy olyan kegyetlenül bánik vele. Most már kérdezi újra és újra: miért? „Ha vétkeztem, mit követtem el ellened, emberek őrzője? Miért tettél a céltábláddá? Talán terhedre vagyok? Miért nem bocsátod meg vétkemet, miért nem nézed el bűnömet? Hiszen már a porban fekszem, amikor keresel, már nem leszek.” (Jób 7,20–21)

Az úgynevezett teodicea kérdését veti fel: milyen az Isten? Jó vagy gonosz? Vagy mindkettő egyszerre? Igazságos és szeret, üt és irgalmaz? Tőle jön minden áldás, a másik kezével azonban elvesz és gyötrelmet okoz? Minden komoly teológus birkózik ezzel a kérdéssel: honnan van a rossz a világban, ha Isten jó? Minden szenvedő is fölteszi, elnyögi ezeket a megválaszolhatatlan kérdéseket nyomorúságában.

Okoskodunk, és nem tudjuk másképpen elképzelni, kifejezni Istent, csak antropomorf módon, emberi hasonlatokban. Minden tőle jön? Ézsaiás próféta így felel: „Hadd tudják meg napkelettől napnyugatig, hogy rajtam kívül nincsen más, én vagyok az Úr, senki más! Én alkottam a világosságot, én teremtettem a sötétséget, én szerzek békességet, én teremtek bajt, én, az Úr cselekszem mindezt.” (Ézs 45,6–7) És „Jaj annak, aki perbe száll alkotójával, bár csak egy a földből készült cserépedények között! Mondhatja-e formálójának az agyag: Mit csinálsz?” (9)

Jób tudja ezt, mégis perel és vitatkozik, mert szenvedésében nem hallgathat tovább, beszélni, kiáltani kell.

(folytatjuk)