Manapság olyan magasra került az ingerküszöbünk, hogy csak ritkán kapjuk fel a fejünk egy-egy hír hallatán, és ehhez már hozzá is szoktunk. Nehéz bennünket megérinteni, megszólítani. A megszokott mozdulattal, fásult lelkülettel simogatjuk tovább a képernyőt. Bele sem nézünk a tartalmakba. Címek alapján mondunk véleményt, és az éppen aktuális lelkiállapotunkat tárjuk a világ elé.

Egy ismert filmes vígjátékban (Jöttünk, láttunk, visszamennénk 3.) a középkorból odapottyant felmenője elé áll a fiatal lány, és tágra nyílt szemekkel azt mondja: kezdek hinni neked, ez pedig óriási dolog egy XXI. századi ember részéről!

Perifériára, szélre sodródott a hit. A ma embere kapkod, rohan, sietősen éli az életét. Nincs már ideje az összekulcsolt kézre, a csendes percekre, pláne nem a vasárnapi csendes órára, amikor egy kis időre ünneplőbe öltözhetne a lelke, és odajárulhatna az Úr elé.

Miközben eszik az életét a különféle népbetegségek, naponta a túlélésért küzd, látja a világ forrongását és rossz irányát, bele sem gondol, hogy rossz úton jár. Hogy el van veszve, és hogy vajon hol van mindebből a kiút.

Néha eléje kerül egy-egy életvezetési tanács, amelyre bólint és lájkolja, hogy jé, ez mennyire igaz, mennyire így van – ennyi a lelki élet. Miközben az ő szívében is ott vannak a gyenge pontok, a visszatérő fájdalmak, a küszködések. A múlt, a jelen és a jövő aggodalma. Egyben tartani a családot, beosztani a pénztárca tartalmát, és valahogy megtalálni a középutat. De ahhoz már túl gyors az élete, túl nagy a zaj körülötte, hogy meghallja az Úr csendes szavát, bebocsátást kérő kopogását.

Egy hívő orvosnő mondta nemrég: mindenkinek megvan az a pont az életében, amikor találkozik Istennel. Milyen nagy áldás, amikor a gyermeket szülei viszik az Úr házába, és nem bajok, betegségek, tragédiák fékezik le és döbbentik rá felnőttkorában, hogy Isten nélkül nyomorúságosan üres és védtelen az élet!

A világ Tarsisba tart, mert Isten hívó szaváról bemagyarázza magának, hogy az csupán idejétmúlt papi frázis. Aztán jönnek a viharok az élet tengerén, és csak az ima marad. Az Istent megszólító fohász.

Jakupcsek Gariella ismert tévés személyiségtől hallottam egyszer: amikor az életed vége közeledik, mindent rendezz el magad körül, és ha lehet, mondj le mindenről. Mert ilyenkor kiderül, hogy semmire nincs szükséged.

Pakolsz és rájössz, ez mind-mind teljesen lényegtelen. – De akkor mégis mi számít? – kérdezett vissza csodálkozástól elkerekedett szemmel a riporter. – Az emlékeink. Az emlékeink és az emberi kapcsolataink a fontosak. Semmi más – jött a könnyben úszó válasz.

Megrázó, amikor valaki rádöbben, hogy életünk nem az, amit évtizedeken át összegyűjtöttünk. Hanem valami más. Valami több. És ezt Isten szeretetében oly jó naponta megélni.