Egyik felekezet történetében sem ritka ártatlan lelkipásztorok, s nem egyszer a tanításnak elkötelezett emberek üldözése, megcsúfolása. Ha valaki – mint e sorok írója is – a kora újkor, a tizenhatodik század vége és a tizenhetedik század egyház- és irodalomtörténetének kutatója, gyakran találkozik ilyen esetekkel. Ezek az igaz történetek a mában élőknek, ok nélkül hátratételt, büntetéseket elszenvedőknek lelki megerősítésül, gyógyszerül szolgálnak a huszonegyedik században is.

A talán legismertebb két eset a Gyulafehérvárott megcsúfolt Apáczai Csere Jánosé, s a Nagyenyeden élete utolsó éveiben sokat szenvedő Pápai Páriz Ferencé, akik a református pedagógia igazi nagyjai voltak a tizenhetedik században, illetve a tizennyolcadik század elejéig.

Most azonban nem ezeket a sérelmeket szeretném részletezni, hanem egy olyan, az ő kor- és sorstársukat érintő levél részletét idézem, amelyben szeretett mártírsorsú papjuk, s egyben e korszak egyik nagy kálvinista pedagógusa, lelkésze és neves teológiai szerzője, a bibliaközpontú „Magyar Oskolá”-t remeklő Szőnyi Nagy István érdekében küldött hóstáti gyülekezete az erdélyi főkonzisztóriumhoz. Erre azért volt égető szükség 1696-ban, egy évvel e hitben és tudásban gazdag könyv megjelenése után, mert a konzervatív Bátai György kezdeményezésére minden ok nélkül hadjárat indult Szőnyi Nagy elmozdítása érdekében, akit Kolozsvár Hóstát nevű külvárosának református eklézsiája egy emberként szeretett és tisztelt.

Érdemes beleolvasnunk ebbe a nem támadó, hanem szelíden és szeretetteljesen könyörgő levélbe, amelyet e gyülekezet tagjai lelkipásztoruk visszahelyezése, rehabilitálása érdekében írtak: „Ha bemegyünk és kijövünk [ti. a hóstáti református templom kapuján], nincsen egyéb szájunkban édes, ártatlan szenvedő, elevenen eltemetett Atyánknak [ti. Szőnyi Nagy Istvánnak] méltatlanságán való keserű panasznál, ártatlanságán való szánakozó sóhajtásnál, sőt ugyan visszatetszik templomunk is, mindenkor emlékezvén hűséges szolgálatjárul, amely miatt még a fényes nap is sötétben hagyott minket, mivel leakasztották az égről egyik ragyogó szövétnekünk[et] és lámpásunkat, már az idegen is nevet bennünket.”

Elcsodálkozhatunk az elöljárókhoz intézett szöveg költői szépségén; ez is a megvédeni kívánt Szőnyi Nagy érdeme volt, aki kegyességi és pedagógiai munkái mellett ennek az időszaknak az egyik rejtőzködő költője is, versek és főleg németből készített énekszöveg-fordítások szerzője, akinek még prózai munkái is szokatlanul gazdagok evangelizáló erejű költői képekben, s prédikációi ugyancsak. Sipos Gábor, a kiváló erdélyi egyháztörténész egyenesen prófétai erejűnek nevezi ezeket a lelkipásztort védelmező sorokat.

Adja Isten, hogy jelenünk minden ártatlan megvádoltja ilyen védelmet kapjon!