Urunk nem az étkezés előtti kézmosást hanyagolta el a farizeus házába belépve, hanem azt a vallási szertartást, amely szigorúan előírta e mosakodás minden részletét. Bár a farizeusok az ilyen és ehhez hasonló vallási szabályok összeállításával eredetileg nemes célt követtek, ez később öncéllá változott. A kialakult beszélgetésben Jézus éppen arra utal, hogy a zsidóságnak ez a csoportja ugyan sok előírást ismer, de ezekben kevés a szeretet és az irgalom (4.1). Az írástudók a farizeusok csoportjának a , jogászai" akik fanatikusan őrizték az általuk kialakított törvényeket. Az életvédő mózesi törvények mellé olyan komplikált törvényrendszert szerkesztettek, amelyet az egyszerű nép nemigen tudott követni. Jézus „jaj-mondásai” most őket is érintik (46), hiszen azoknak a prófétáknak az emlékét ápolják, akik annak idején éppen az ilyen álszent magatartás ellen harcoltak (Ézs 1,11–18). Ma is hajlamosak vagyunk hitünket előírások és tilalmak rendszerére szűkíteni, és hamar megfeledkezünk arról, hogy nem az élet egyes területeit, hanem életünk teljességét kell Istennek szentelnünk. A világnak nem másodrangú ideológusokra van szüksége, hanem elsőrangú keresztyénekre.

Ézs 29

139. zsoltár

Sokak szerint ma a világon a keresztyénség a legüldözöttebb vallás. Jézus szavai mutatják, hogy – bár más összefüggésben – mindez nem újkori jelenség. Urunk azt mondja tanítványainak és nekünk is: ne féljetek attól, ha énmiattam üldöz majd titeket ez a világ. Egyet ne tegyetek: az üldöztetés, a kiközösítés elkerülése érdekében ne legyetek a farizeusokhoz hasonlóan képmutatók: ne tagadjatok meg engem. Ha a hitetek, a meggyőződésetek igazi, akkor fölösleges bújócskáznotok (2). Félelmetek érthető, de életetekben első helyen az istenfélelem álljon (5). Isten e világban tud mindenről, még a verebecskék életét is számontartja (6–7). Aki ebben az Istenben bízik, az ne szégyellje őt, sem azt, akit ő elküldött e világra, hanem bátran tegyen róla vallást (8–9). Aki megtagadja Isten Krisztusban munkálkodó Szentlelkét, annak a bűne nem bocsáttatik meg (10). Vagyis nem bocsáttatik meg az a hazug magatartás, hogy valaki felismeri ugyan Isten Lelkének munkáját e világban, mégis letagadja őt a világ előtt. Az erről szóló ítéletet nyilván egyedül Isten mondhatja ki, ember soha. Bátran bízzuk ma is életünket arra az Istenre, aki bizonyosan velünk lesz gondjainkban és örömeinkben!

Ézs 30,1–18

6. zsoltár

Ez a történet szerinti mezőgazdasági nagyvállalkozó rekordtermésre számít. Felméri a helyzetet, és nem elégeti a gabonafölöslegét, hanem bölcsen megépíti a szükséges tárolókat. Sőt, már látja a jövőt is: „Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve…” (19) Tehát igazi menedzsertípus. Akkor mi vele a baj? Miért nevezi őt Jézus bolondnak (20)? Talán mert ez az ember a maga gazdagságával egyedül maradt. Világa zárt: én és a vagyonom. Hiányoznak a személyes kapcsolatai, csak önmagával beszélget. Nincs már szó családról, munkatársakról, barátokról, csak tárgyiasult folyamatokról. Nem veszi észre, hogy mindaz, ami asztalára kerül, Isten ajándékozó szeretetének a jele. Világszemléletét jól illusztrálják a debreceni költő fejfáján olvasható sorok: „Világomat én megalkottam, / Nappal s csillagokkal rakottan, / Mennyet is húztam sátorul rá, / S beültem közepébe úrrá!” (Oláh Gábor) A példázatbeli ügyes üzletember e ponton mondott csődöt: nem vette bele Istent a számításaiba. Megfeledkezett arról, hogy ez a teremtett világ Istené. Mi csak vendégek vagyunk e földön, az ő vendégei. Amink van, az tőle kapott drága ajándék. Jézus nem rossz lelkiismeretű gazdagokká, hanem Isten hálás szívű gyermekeivé akar minket nevelni (5Móz 28,47).

Ézs 30,19–33

81. zsoltár

Az életünk több mint evés és ivás, több mint az anyagi javak hajszolása. Urunk a gondtalanul élő madarak, a színpompába öltözött liliomok felemlegetésével nem tagadja ezek szükségességét: „Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van ezekre.” (30) Tudja, hogy mindenkori kötelességünk a tisztes megélhetés feltételeinek megteremtése magunk és családunk számára. Jövőnket már most felelős gondoskodással biztosítanunk kell. A férfi és női munkára utaló madarak (nem vetnek, nem aratnak) és liliomok (nem fonnak) tehát nem a lustálkodó semmittevés, hanem a szinte pazarló módon megnyilvánuló isteni gondviselés példái. Látjátok, ezek Isten jóságának jelzőtáblái! Ez a világ a több életre van teremtve! Ha még a „mező füvére” is ilyen gondja van Istennek, mennyivel inkább gondoskodik rólunk, gyermekeiről. Ha őt Atyánknak szólítjuk, ne felejtsük el, hogy a gyermekről a szülő gondoskodik. Ne bénítson meg minket az élet valós szükségleteiről való gondoskodás, lássuk azokat a mennyei Atyával összefüggésben! Így belső energiáink az Isten által készített jövendőre, az ő országára irányulhatnak. Ha e végső célt nem tévesztjük szem elől, mennyei Atyánk ráadásképpen megadja nekünk mindazt, amire szükségünk van. A távoli látóhatár mindig magában foglalja a közeli részletet.

Ézs 31

450. dicséret

Urunk konkrét útmutatást ad arra nézve, miként bánjunk a vagyonunkkal, s bizony, sok fejtörést okozott már ez a kemény mondata: „Adjátok el vagyonotokat...” A szó szerinti értelmezésnek ellentmond a biztonságérzetünk, a neveltetésünk. De Jézus nem is arra tanít, hogy mondj le mindenről, és légy szegény. Annyit mond: a gazdagodás helyébe helyezd a nagyvonalúságot. Ha életed középpontjában nem a földi vagyon áll, ez a mentalitás nem szegénységbe dönt, hanem segít vagyonod könnyű szívvel való megosztásában. „Aki nem velem gyűjt, az tékozol” – mondja Urunk másutt (11,23). A vele való gyűjtés viszont azt jelenti, hogy tudok szétosztani. Ennek szép példája Zákeus története (19,8). Ez a szétosztani tudás segít minket a mennyei kincsekhez. A mennyei kincs értékesebb minden földi kincsnél, mert nincs a földi világ veszélyeinek kitéve: nem fogy el, nem lopják el, moly nem emészti. Ott nyiss számlát, ahol nincs értékvesztés, infláció! A mindenkori tanítvány mindig döntés előtt áll, mert a kincs önmagában véve nem gonosz. A gonosz a mi szívünkben van, amely pedig eleve a földi kincshez húz. S mivel egy szívünk van, csak az egyik kincs lehet a mienk.

Ézs 32

7. zsoltár

Krisztusnak az idők végén való visszajöveteléről gyakran szól a Szentírás. E világba kényelmesen berendezkedni kívánó keresztyénségünktől viszont távol áll az a gondolat, hogy Isten hűséges marad teremtett világához, mert megújult eget és földet készít nekünk (Jel 21,1k). Miközben mi szemérmesen hallgatunk, a körülöttünk lévő világ egyáltalán nem néma, ha halálról, világkatasztrófákról van szó. Jézus Urunk most arra int, hogy az Emberfia visszajövetelére józan várakozással tekintsünk. Ha valóban komolyan vesszük Isten valóságát, akkor várakozó népében gyönyörködő Urunk – a menyegzőből visszatérő úrhoz hasonlóan – örömében kötényt köt maga elé, asztalt terít nekünk, és megvendégel bennünket (vö. Zsolt 23,5; Jn 13,3kk). E gyönyörű, szívmelengető gondolathoz egy látszólag stílusrontó kép társul: a váratlanul betörő tolvaj képe. Jézus ezzel nemcsak a betörés időpontjának kiszámíthatatlanságát, a fokozott éberséget kívánja hangsúlyozni, hanem a helyzet komolyságára is utal: az övéihez visszatérő, szabadító Úr e világ megítélője is lesz. A Biblia az ember bukásával kezdődik, de Isten győzelmével végződik. Atyáink hite kérdez: mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod?

Ézs 33

99. zsoltár

A hűséges és okos sáfár a mindenkori egyház képe, aki ura távollétében szolgatársai és a működőképes gazdaság fenntartása érdekében konkrét feladatokat lát el. A Krisztus mennybemenetele és visszajövetele közötti időben az anyaszentegyház ugyanígy áll Isten üdvrendjének szolgálatában. Nem tölti be hivatását, ha ezt a feladatát elhanyagolva a létét öncélnak tekinti, és erőt vesz rajta az e világi hatalmaskodás és jólét kísértése (45). A maga szolgálatában csődöt mondó egyházat visszatérő Ura a „hűtlenek” (46) sorsára juttatja, vagyis azokéra, akik az isteni hűség és a felelős szolgálat területén kívül vannak. Mert egyetlen közösség sem tudja károsodás nélkül elviselni a csalást, az ámítást. Isten bennünket a felelős szolgálat örömére hívott el. Nem az „utánam a vízözön” mentalitással élünk, mert tudjuk, hogy minden munkánkat Krisztus „jelenlétében”, az ő dicsőségére végezzük, az örökkévalóság előszitáló világosságában, várva dicsőséges visszajövetelére. Tudjuk, hogy a végső számadásban elsősorban nem rólunk lesz szó, hanem a másik emberről, akit Isten ránk bízott. Ha Péterrel kérdezzük, kikre vonatkozik ez a példázat, már halljuk a választ: ránk, akikre sok bízatott (41).

Ézs 34

10. zsoltár