Az igehely folytatását – Jézus utolsó szavait menny bemenetele előtt – jól ismerjük (Mt 28,19–20), a liturgiai szöveg mindig elhangzik a keresztség sákramentumának kiszolgáltatása során. A „minden népek” tanítványokká tétele – és hogy megtartsák mindazt, amit ő parancsolt – Krisztus végrendeletének tekinthető. Hogy mit parancsolt Jézus, János röviden összefoglalja az „új parancsolatról” szólva: „egymást szeressétek, amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). Nem elég, ha csak beszél róla valaki, mert meg is kell mozdulni, el kell indulni felé. S akkor ott találjuk magunkat a „kapuban”.

Egyetemünk minden ősszel és tavasszal megrendezi a Scientia ac Educatio konferenciáját. A legutóbbi, november végi szimpóziumon Kis Klára lelkipásztor (az egyetem gyakorlati teológia tantárgyának oktatója) izgalmas előadásának egyik, mintegy mellékesnek tűnő momentumára figyeltem föl. Református énekeinkről, a liturgiáról, a mögötte lévő spirituális tartalomról is beszélt, és közben hivatkozott Szűcs Ferenc egy éppen tíz évvel korábbi, 2012 októberében közzétett gyakorlati teológiai okfejtésére istentiszteletünk megújulásáról. Ennek alaptétele, hogy pusztán a liturgiareformtól nem fog megújulni az egyház, mert a sorrend fordított: az egyház megújulása fogja átformálni aztán az istentiszteleti kereteket.

Erről már jó ideje folynak a diskurzusok, magam (egyszerű egyháztagként) igyekszem követni a kereteket, s be kell vallanom, hogy nemcsak a sákramentumok „kegyelmi eszközét” tartom fontosnak, hanem az igehirdetés tartalmi elemeit is. Ami állandó és örök (Örökkévaló), számomra nemcsak a szakrális ismétlődésben, de a megvilágító erejű értelmezésekben is egyre inkább letisztuló jelentéseket kap. Mert új és újabb kérdéseket fogalmaztat meg, és úgy érzem, hogy a Krisztushoz való közeledés nemcsak az odaadásban, hanem a folyamatos párbeszédben is megvalósul.