Takács Sarolta Kisújszálláson született 1941-ben, gazdálkodó családban, édesapja második házasságából. Három bátyja volt, akik közül ketten elestek a II. világháborúban. Hívő református családban nevelkedett, édesapja presbiterként is szolgált. – Édesapám nagyon szeretett, én voltam az egyetlen lánya. Sok kedves emlék fűz hozzá, mindig vitt magával, amikor a földekre mentünk. Mesélt és tanított arra is, hogy becsüljem meg a paraszti munkát, hiszen ahogy ő fogalmazott: a kenyerünk az ő szorgalmuktól függ, korán kelnek, későn fekszenek, ha Isten nem áldja meg a munkájukat, hiába fáradoznak – emlékezett vissza.

Az 1950-es évek államosításakor mindenüket elvették: a házat, az állatokat, a szerszámokat, a földet, amelyért egy életen át dolgoztak. Egy kisteherautóra felpakolták a legszükségesebb holmikat, és előbb Pestszentlőrincre, majd Őrbottyánba költözött a négytagú család. Édesapja gyári segédmunkásként helyezkedett el. Sárika néni már gyermekként megélte az üldöztetést: a hatósági visszaéléseket, rekvirálásokat, a kuláküldözést, az embereket megosztó bizalmatlanságot. Ennek kézzelfogható valóságát az érettségin tapasztalta meg. Az igazgató több évfolyamtársával együtt osztályidegennek kiáltotta ki, felsőfokú tanulmányi tervei szertefoszlottak. Dönthetett: a kijelölt képzésekből választ, vagy munkába áll. Az utóbbi mellett döntött, az Állami Biztosítónál helyezkedett el ügyintézőként. Megszerette ezt a hivatást, a munkatársai segítőkészek voltak vele. Sípos Ete Álmossal ekkor már ismerték egymást. – Nagyon szerelmesek voltunk. Tizenhat éves voltam, amikor megismertem a férjemet, ő pedig másodéves teológushallgató, négy és fél évet vártunk egymásra.

1961-ben házasodtunk össze Biharkeresztesen, december 28-án férjem lelkész édesapja esketett meg minket – emlékezett vissza.

Sárika néni példaképként tekintett anyósára, aki alázattal osztozott férje sorsában, nyolc gyermeket szült, kettőt eltemetett. Volt, hogy hónapokra otthon maradt egyedül hat gyermekével, miután a férjét börtönbe vitték. Ismert több olyan lelkészt, akiket idő előtt nyugdíjaztak, letartóztattak, házi őrizetbe kényszerítettek, mégsem keseredtek meg. Úgy véli, a jó és rossz dolgok ugyanúgy befolyásolnak bennünket. Csakis a múltunk, az örökségünk megismerésével tudjuk alakítani a jelenünket és tervezni a jövőnket.

Férje és ő is üldözött családból jött, ez is a hozományukhoz tartozott. Sárika néni sokoldalú embernek mutatta be férjét, Álmost. Mindig tanult, igyekezett élni a lehetőségekkel. Elsajátította a kardvívást, lovaglást, madárpreparálást, gitározott a gimnáziumi zenekarában, részt vett a színjátszó körben. Minden tevékenységében az igényességre törekedett. Jó humorű ember volt, sokan szerették. Eredetileg orvosnak készült, de ugyanúgy, mint Sárika néni esetében, erre nem volt lehetőség, így a teológiára jelentkezett Debrecenbe. 1956-ban a forradalom leverése után menekülni próbált, de visszatoloncolták. Ez megnehezítette egyházi szolgálata kezdetét és a kapcsolattartást is családjával.

Férjét Bátaszékre helyezték megbízott lelkésznek, ott kezdték házaséletüket. A Tolna megyei településen a Felvidékről áttelepített magyarokból álló gyülekezet várta őket. Pár hónap múlva püspöki átrendeléssel Monorra kerültek, mert Sípos Ete Álmost a nagytemplom segédlelkészének hívták, Fónyad Dezső lelkipásztor mellett szolgált. Nagy gyülekezetet, élénk hitéletet találtak ott: imaalkalmak, bibliaórák, házi közösségek, beteglátogatások, temetések. Mindig együtt ment a két lelkész, ami napi tíz-tizenkét órás szolgálatot jelentett.