Menyus egy nagy tálcával egyensúlyozott be a hittanterembe.

– Áldás, békesség – köszönt, mint a nagyok, de aztán a választ meg se várva egy levegővel hadarta: – Nézd, mit hoztam, Boldi bá! – és lerántotta a kendőt a tálcáról, amelyen apró sós kiflik sorakoztak. – A mami sütötte! Sós kifli! Az egész csoportnak!

– De aranyos a nagymamád! – simogatta meg a kisfiú fejét a lelkész. – Hogy így, magától eszébe jutott, hogy az egész csoportnak süssön uzsonnát.

– Háááát… Annyira nem magától – vallotta be Menyus. – Mert először csak nekem sütött. És annyira, de annyira finom a mami sós kiflije, hogy mondtam neki, ezt Boldi bának is meg kell kóstolnia. Meg Ákosnak. Meg Rékának, Zitának, Karinak… Mindenkinek a hittancsoportból. Ugye megkóstolod, Boldi bá? Annyira finom! Teljesen más íze van, mint a boltinak. Csak azt nem tudom, mitől. Mami persze azt mondta, hogy a szeretettől, amivel sütötte, de szerintem valami más is van a dologban. Vagyis a kifliben…

Boldi bá kivett egy aprócska kiflit, és megkóstolta. Az arca azonnal felragyogott:

– Igazad van, Menyus! A nagymamád nemcsak szeretetet sütött a kiflibe, hanem kovásszal készítette. Azért más az íze, mint az egyszerű, bolti kiflinek.– Az a mennyország, ahol a nagypapi is van?

– Nem csak az – vakarta a fejét a lelkész. – Máshol Isten országának nevezi, és ez talán sokkal érthetőbb.

– Kovásszal? – hüledezett a kisfiú. – Az micsoda?

– Az előző kenyértészta maradéka. Szépen elteszik, vigyáznak rá, sőt, táplálják is egy kicsit: lisztet öntenek rá, meg is itatják, hogy szépen növekedjen. De nem is ez a lényeg. Ha belekeverik a lisztbe, akkor a kovász átjárja az egész tésztát. És a tészta elkezd nőni és nőni…

– És kidagad a tálból! – nevetett fel Menyus. – Anya is így járt egyszer, amikor kenyeret sütött! A kicsi tésztából akkora nagy lett, hogy húúú! Boldi bácsi bólintott.

– Az az igazság, hogy a kenyér- vagy kiflisütésnél a kovász még a sónál is fontosabb. Mert kovász és só nélkül nem lesz kenyér a kenyér, hanem valami más tészta. Ha só helyett cukrot teszünk bele, akkor mondjuk kalács, ha kovász helyett sütőport, akkor kuglóf vagy bármilyen sütemény. Az élesztő is megkeleszti a tésztát, de meg sem közelíti a kovászt. Nem véletlen, hogy a kovászhoz hasonlította Jézus a mennyek országát.

– Az a mennyország, ahol a nagypapi is van?

– Nem csak az – vakarta a fejét a lelkész. – Máshol Isten országának nevezi, és ez talán sokkal érthetőbb.

– Olyan ország, ahol Isten uralkodik? – csillant fel Menyus szeme. – Menjünk el oda kirándulni, jó?

– Oké, máris indulhatunk! – nevetett Boldi bácsi. – De igazság szerint már ott is vagyunk. Mert a mennyek országa nem hely, ahová el lehet utazni. Isten országa mibennünk, közöttünk van. Ha úgy átjár minket Isten akarata, ahogy a só vagy a kovász a tésztát, akkor ismerhetjük meg, milyen is Isten országa.

– És elkezdünk dagadni, mint a tészta? – kérdezte homlokát összeráncolva Menyus.

– Ha mi nem is, de Isten szeretete biztosan – nevetett Boldi bá. – Mert nézd csak: te nagyon szereted a sós kiflit, és ezt a szeretetet meg akartad osztani a többiekkel. Isten szeretete „megdagadt” benned, és túlcsordult rajtad úgy, hogy másoknak is adni akartál belőle. Az ilyen dolgok jelentik azt, hogy Isten országa itt van mibennünk és közöttünk.

– Mint a sós kifli – bólintott Menyus –, meg a kovász.