Némelyek szerint a félelem és a szorongás között az a különbség, hogy amíg a félelem tárgyának okát tudni véljük, addig a szorongás „csak úgy” van, azaz az okát nem ismerjük. Mostanában inkább azon gondolkodtam el, hogy mi lehet a kapcsolat a szorongás és a reménység között. Mit találunk, ha ezt a két fogalmat egymás mellé tesszük és összevetjük? Én úgy látom, hogy ami a kapcsolópont lehet e kettő között, az a birtokláshoz köthető. Vegyünk egy példát: tegyük fel, hogy nagy értékű nyeremény van kilátásba helyezve számunkra. Az első esetben megtudjuk, hogy 99 százalék eséllyel megnyerjük, de van egy százalék esély, hogy mégsem kapjuk meg. Az eredmény azonban csak holnap derül ki. A másik esetben azt tudjuk meg, hogy a nagy nyereményre 1 százalék esélyünk van, de szintén nem tudjuk előre az eredményt, mert az csak holnap derül ki. Vajon melyik milyen érzés? Melyik az, amelyik inkább szorongást, és melyik az, amelyik reményt kelthet bennünk?

Az első esetben elkönyveljük magunknak a szinte biztos nyereményt. Ha mégsem kapjuk meg, azt veszteségként fogjuk megélni. Már a várakozásban ott van a szorongás, hogy veszíthetünk. A másik esetben az esélytelenek nyugalmával és izgalmával várhatjuk, hogy hátha mégis megkapjuk. Még ha egyszázaléknyi is az esély, ott van bennünk a remény, hogy nyerhetünk.

Meglátásom szerint ez a példa is arra a különbségre világít rá a szorongás és a reménység között, hogy szorongani olyan dolgok miatt szoktunk, amelyek birtokosának hisszük magunkat. Mintha belső könyvelést vezetnénk arról, mennyi mindenünk van, és mennyi mindenre van jogosultságunk. Lehet, hogy valami még nem az enyém, de szorongani már tudok amiatt, hogy mégsem úgy alakul, mégsem úgy sikerül, mint ahogyan azt megálmodtam magamnak. Itt nemcsak földi javakra, hanem sok minden másra is gondolhatunk, például az egészségre, kapcsolataink alakulására, elképzelt jövőbeli életünkre, egy nyaralás élményére, amelyről előre álmodozunk, egy családi összejövetelre, amelyet előre elképzelünk, mennyire jó lesz.

Ehhez képest a reménység belső pozíciója abban más, hogy nem tekintjük természetesnek, nekünk járó dolognak, amit csak elkönyveltünk magunknak. Van ebben egyfajta függetlenség saját magunk terveitől, önmegvalósító én-építésünktől. Az természetes, hogy szeretnénk jót alkotni a saját élettörténetünkből, élhetőnek, értékesnek és kívánatosnak látni és láttatni saját életünket. Ugyanakkor, ha ezt túlságosan görcsösen akarjuk, szorongás lesz a vége.

A reménység akkor születik meg, erősödik meg bennünk, ha nem vesszük készpénznek, hogy minden rólunk szól és értünk történik. Akkor tudok igazán örülni egy ajándéknak, ha azt nem a világ törlesztéseként élem meg, ami jár nekem, mert én megérdemlem. Valóban ajándék az lehet, ami nem is annyira természetes, hogy az enyém lehet.

Ha úgy éljük az életünket, hogy nekünk abban jár ez is, az is, ha a vélt jogosultságaink és ebből adódó hiányaink és veszteségeink szerint számláljuk napjainkat, azzal az életet tüskéssé tesszük saját magunk vagy a környezetünk számára. Ha viszont az életre ajándékként tekintünk, ha engedünk a Lélek vezetésének, könnyedségének, akkor minden nap örömforrás lehet, és a legkisebb dolgok is hálára adhatnak okot életünkben. Lesz esélyünk reménykedni.

Ahogy a Heidelbergi Káté első kérdésére válaszoljuk: „Mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, akár élek, akár halok, nem önmagamé, hanem az én hűséges Uramnak és Megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett, engem a Sátán minden hatalmától megszabadított, és úgy megőriz, hogy az én mennyei Atyám akarata nélkül még csak egy hajszál sem eshetik le a fejemről...”

Adja Isten, hogy ebben az esztendőben minél kevesebbet szorongjunk, és minél többször szülessen meg bennünk a remény!