Az egykori boldogság odalett. Jób nem tudja, hogy Isten a Sátán vádjai miatt teszi őt próbára és hagyta romba dőlni az életét. Akár a panaszos zsoltárok, ő is gyötrelmeit, fájdalmait ecseteli, és elpanaszolja, elesettségét látva ellene fordultak az emberek. Végül Istent kegyetlenséggel vádolja, és készül a keserű halálára, amely, az akkori hit szerint, nem tesz különbséget igazak és hamisak között (23). És mégis, Jób még most is ragaszkodik Istenhez: hozzá „kiált segítségért”, és „felé nyújtja ki a kezét” (24). Ez a „csak azért is” hit egészen megdöbbentő. Jób Istent vádolja szenvedéseiért, és mégis, egyedül Istennél keres a bajára gyógyulást. Bár nem érti, mi miért történik vele, Istent mégis élete urának ismeri el, és tudja: egyedül tőle remélhet vigaszt és szabadulást. Lehet néha nekünk is bajunk az Istennel. Érezhetjük úgy: magunkra hagyott, nem hall, nem lát vagy nem törődik velünk. De Istentől csak magához Istenhez menekülhetünk. Vagy tőle jön ismét áldás az életünkre, vagy senki mástól. Vagy nála lelünk megnyugvást, vagy senki másban. Ő életünk ura, és gondoskodó, teremtő Atyánk. És Krisztus megmutatta: őrá soha senki nem hiába vár, és nem rettent többé a keserű halál…

2Tim 4,6–8

629. dicsére

Jób ártatlanságát hangoztatva lezárja a barátaival folytatott vitát, és követeli, Isten adjon neki lehetőséget, hogy előtte tisztázhassa magát. Mindeközben elmondja, milyen az istenfélő ember: egyenes, gondoskodó, nagylelkű, és ellenáll a kísértéseknek, az önzés, közöny, paráznaság, a pénzimádat, a hatalommal való visszaélés, a bálványok, a bosszúvágy és a káröröm kísértésének is. Pál apostol a megtért és megszentelődött életű ember képét hasonlóan rajzolja meg: „Intelek titeket: a Lélek szerint éljetek, és a test kívánságát ne teljesítsétek. […] A test cselekedetei azonban nyilvánvalók, mégpedig ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, bálványimádás, varázslás, ellenségeskedés, viszálykodás, féltékenység, harag, önzés, széthúzás, pártoskodás, irigység, gyilkosság, részegeskedés, tobzódás és ezekhez hasonlók. Ezekről előre megmondom nektek, amint már korábban is mondtam, akik ilyeneket cselekszenek, nem öröklik Isten országát. A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Az ilyenek ellen nincs törvény. Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint.” (Gal 5,16–25)

2Tim 4,9–22

799. dicséret

Kustár Zoltán

Jób és barátai után az ismeretlen Elíhú lép a színre. Elmondása szerint eddig tiszteletből arra várt, a nála idősebbek cáfolják meg Jóbot. Ám látva, hogy kudarcot vallottak, most megszólal, hogy megfeleljen neki. Abban Elíhúnak biztosan igaza van, hogy „csak a lélek az a halandóban, a Mindenható lehelete, ami értelmessé teszi” (8). Mert az öregség önmagában még senkit sem tesz bölccsé, főleg nem hívővé. Hány megfáradt, mogorva időst ismerhetünk! Hányan élnek öregkorban elhagyva, mert képtelenek bocsánatot kérni vagy megbocsájtani! De ha boldogok is, csak az élettapasztalat miatt még nem értik és nem követik jobban az Isten akaratát. Mindehhez ugyanis Isten Lelkére van szükségünk. Isten Lelkére, amely a keresztséggel együtt újjáteremt minket (Jn 3,5), hogy a „Lélek szerint” többé ne mi éljünk, hanem maga Krisztus élhessen bennünk (Róm 8,5; Gal 2,20), akinek mi, együtt, az egyház a földön élő teste vagyunk (1Kor 12). Könyörögjünk hát ezért a Lélekért, a mi „pártfogónkért”, akit Krisztus nevében elküld közénk az Atya, hogy megtanítson bennünket a hit dolgaira, s hogy általa Krisztus békessége és az üdvösség a miénk legyen! (Jn 14,12kk)

Jak 1,1–18

764. dicséret

Amit Elíhú mond, igaz, még ha Jób esetére nem alkalmazható is. Isten szól hozzánk „így is meg úgy is” (14). Szól Igéjével, ezért kell olvasni a Bibliát, rendszeresen hallgatni az igehirdetést; testvéri jó szó által, ezért fontos a gyülekezet és a hitbéli barát. Szól a lelkiismeret szaván, egy-egy megérzés, különös felismerés, nyugtalanító álom révén is – amelyeket Isten Igéjének a mérlegén kell mindig hitelesítenünk. És szól betegségeink által is. Emlékeztet: egészségünket, jólétünket, boldogságunkat egyedül mennyei Atyánknak köszönhetjük. Emlékeztet Ádám és Éva bűnére, akik miatt a testi világ kitörölhetetlen része lett a szenvedés, hogy nekünk is napról napra megvizsgálandók döntéseink, életünk, és ha szükséges, bűnbánattal kell kérnünk Istentől a bocsánatát és az újrakezdés lehetőségét. Elíhú szerint Isten minden ember mellé rendel egy angyalt, aki őrködik felette, figyelmezteti a vétkeire, és ha megbánta azokat, közbenjár érte. Mi, reformátusok az angyalok helyett Krisztusra tekintünk: ő az, aki bűneinkért kifizette a „váltságdíjat”, megváltva nem a földi haláltól (24), de az örök kárhozattól, s aki érdeméért Atyánk „újból elfogadja a halandót igaznak” (26).

Jak 1,19–27

264. dicséret

Elíhú összefoglalja a barátok vélekedését. Isten igazságos (11), ezért akit csapások érnek, ezt kell mondania: ,Megbűnhődtem, többé nem teszek rosszat!" (32) Ám Jób ehelyett , vétkét hűtlenséggel tetézi, gúnyolódva [...], és egyre csak Isten ellen beszél; s éppen ezért húzódnak el olyan sokáig a szenvedései (36k). Elíhű egyetlen új érvet hoz fel Jób ellen: ,Kormányozhat-e, aki gyűlöli a törvényt?" (17) Azaz lehet-e igazságtalan az Isten, aki a törvényében az emberektől igazságot követel? Aki a királyokkal és fejedelmekkel, a gazdagokkal és az erőszakoskodókkal szemben is az ártatlan és kiszolgáltatott védelmére kel, az ellene fordulhat-e az ártatlannak? Ám mi nem csak Jób esetét ismerjük, amelyben az igaz úgy érezte, magára hagyta őt az Isten. Jézus is így fakadt ki keservesen a kereszten: ,Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" Isten Jézus perében is teret engedett az önzésnek és kapzsiságnak, a hatalomféltésnek, a csalódott tömegnek, a gyáva megalkuvásnak. Istennek igenis lehet olyan terve, amely az igazak szenvedése árán jut el a célba. Például Jóbbal, hogy megtanuljuk: szenvedhet ártatlanul az igaz. És Krisztussal, hogy az egyetlen igaz, a tulajdon fia megváltója lehessen e világnak...

Jak 21-13

548. dicséret

Abban is igaza van Elíhúnak: az emberek gyakran hálátlanok. Hiszen a bajban Istenhez kiáltunk, de könynyen elfelejtjük, mennyi mindenért tartozunk hálával neki. Az első nehézségre elfeledjük, hogy gondviselő jó Atyánk ő, aki szeretetével a bajban is körülvesz minket, és bőven ad okot még a bajok közt is arra, hogy magasztaljuk őt (9–12, lásd Zsolt 42,10). Legyünk késedelmesek a panaszra, és gyorsak a hálaadásra! Vegyük észre, hogy Isten a bajban is velünk van, és soha ne feledjük, a szeretetétől senki és semmi sem szakíthat el minket. Ám abban nincs igaza Elíhúnak, hogy „a hiábavalóságot nem hallgatja meg Isten” (13) – ha ezen a vádló, perlekedő imádságot érti. Mert zsoltárok sora mutatja, Istennél megengedhető a panasz, a kifakadás, és ezekért a könyvben Jóbot végül Isten sem fogja majd elítélni. Mert persze jobb a hálaadás és az istendicséret, mint a vád, és boldog, aki a hitben erősíteni tudja a társait. De a keserű imádság is jobb, mint a csend. A megrendült hit közepette jobb egy „nem tökéletes” ima, mint ha nem szólnánk többé az Istenhez. Mert a vádló és panaszkodó imádság olyan, mint a kinyújtott kéz, amely a sötétbe markol, de az Atyát keresi. És Jézustól tudjuk: aki keres, az végül mind talál…

Jak 2,14–26

797. dicséret

Elíhúnak mindenben igaza lenne, ha Jób ezek alól nem volna kivétel. Mert valóban, a nyomorúság gyakran vétkeinkre és fölfuvalkodottságunkra kell hogy emlékeztessen. Ám „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket örök elhatározása szerint elhívott” (Róm 8,23). Ha tehát szeretjük az Istent, akkor hagyjuk, hogy a bajban „megnyissa fülünket az intelemre” (10)! Ehhez nélkülözhetetlen ismerni és kutatni az ő Igéjét. Ehhez imádkozni szükséges; kérni a Szentlelket, szívünket is tegye késszé, hogy Isten „a nyomorúság kötelei” által tetteinket és vétkeinket feltárja előttünk. De hányan fordulnak el épp a bajban dacosan Istentől! Hányan mondják: „Csalódtam benne, mert nem teljesítette ezt vagy azt a súlyos kérésemet!” Hányan képzelik helytelenül, hogy éppen ez a csalódás mutatta meg Isten igazi arcát, és felejtik el mindazt a jót, amelyet azelőtt neki köszönhettek! Messze nem csak annyi az Isten, mint amennyit a bajban lévő ember a kínoktól homályos szemével képes meglátni belőle. Vegyük komolyan Elíhú intését: „Vigyázz, ne fordulj a gonoszsághoz, ne válaszd azt a nyomorúság helyett!” (21) Mert elfordulni Istentől sokkal szörnyűbb, mint vele, ha kell, átkelni a nyomorúság sötét völgyein (lásd Zsolt 23).

Jak 3,1–12

326. dicséret

Lányi Gábor