Melyek az istentiszteleti zene legfontosabb vonásai?

Az Igét közvetíti, szervesen kiegészíti a prédikációt és a szertartás egyéb szöveges elemeit. A zenének akkor van joga megszólalni a liturgikus térben, ha szándéka kizárólag az evangélium közvetítése. Nem öncélú, nem szórakoztató, de interaktívvá teszi az istentiszteletet, bevonja a gyülekezetet hallgatóként, énekesként, hogy reflektálhasson az igehirdetésre, az elhangzott imádságokra.

Lehet-e zenével mérni, mennyire élő egy gyülekezeti közösség?

Húsz évvel ezelőtt Hollandiában tapasztaltam meg, hogy lehet. Képzett kántoraik voltak, a zenekar vagy az orgona mellett néhol kórus erősítette az éneklést, jellemzően mindenhol zengéssel, jókedvvel, vidáman és összhangban dicsőítették Istent. Ebből arra következtettem, hogy mély lelki életük van, amely a zene által teljesedik be vagy ki. Itthon a Budapest-Fasori Református Egyházközségben éltem meg ehhez hasonlót. Mindez függ a zenei szolgálatban részt vevőktől, a kántornak játékával, éneklésével, de még személyiségével is arra kell ösztönöznie a közösséget: zengjenek Istennek! Sok helyen karzaton játszik a kántor, nem látja a gyülekezetet, csupán bibliaórán, személyes beszélgetések alkalmával találkozik velük, nem ismeri a közösségét. Énektanításnál lehetőség van közelebb kerülni hozzá. Ha fizikailag vagy lelkileg távol érzi magát a gyülekezettől, nem fogja tudni fejleszteni annak éneklését, ez kapcsolat nélkül nem megy. Tanításnál nem is a dallam, a ritmus, hanem a dicséret lelkisége, hangulata a legfontosabb, elmondani, az hogyan kapcsolódik az evangéliumhoz, hiszen ez is az imádkozásra ad lehetőséget.

Hogyan választ éneket istentiszteletre?

Nálunk a lelkészek választanak, akik zeneileg képzettek, ismerik a szövegpárhuzamokat, sőt szeretik az új dallamokat. Nem érzem kereknek az istentiszteletet, a prédikáció és az énekszöveg kapcsolatát, amikor kizárólag a kántor kezébe kerül a döntés. Az egyházzene mintegy nyolcvan százalékában a bibliai ihletettségű szöveg a lényeg, szinte mindegy, milyen dallam és ritmus társul hozzá, hiszen azok csak hordozzák, felerősítik azt. Évtizedekig énekeltem kórusban, Szokolay Sándor, Gárdonyi Zoltán tiszta bibliai igéket zenésítettek meg. Fiatalként a dallammal közvetített bibliai ige nagy hatással volt rám. Ha a műben nem a keresztyén szöveg a hangsúlyos, lehet az Vivaldi Négy évszaka is, nincs helye az istentiszteleten.

Milyen dramaturgiai ívet érdemes bejárnia a liturgikus zenének?

A gyülekezeti tagok más-más élethelyzetből érkeznek a közösségbe. Megtörténhet, hogy a templom dombon áll, és kétszáz méternyit sétálunk hozzá, ilyenkor még útközben érkezünk a testvérekkel kibeszélni magunkat. Bent új atmoszféra fogad, ahol megnyugszunk, mire elkezdődik az istentisztelet. Ám az is előfordul, hogy többsávos autóútról jövet vagy egy forgalmas térről lépünk be a nagyvárosi templomba, ahol a liturgia előtti pár perc még a találkozásokról szól, és később sikerül csak elcsendesedni. A kántor első feladata, hogy a hangszeres kísérettel, a bevezető énekkel érezhetővé tegye a külső világ és a liturgikus tér közötti különbséget, hogy itt valami olyan következik, ami máshol nem történhetne meg velünk.

Hogyan?

Például Mozart operanyitányaiban elrejtette azokat a dallamokat, amelyek később egy-egy áriában vagy kórusrészekben teljesedtek ki. Mire odaért a darab, a dallam már ismerősen hatott a közönségre. Ez a megközelítés is alkalmazható, a liturgiában megszólaló énekek tömör megjelenítésével vagy egy rövidebb-hosszabb orgonaművel, esetleg improvizációval is ráhangolhatjuk a gyülekezetet a prédikációra.

Hol lenne a zenei ív csúcspontja?

A kulminációs pont az igehirdetés előtti, a Szentlélek segítségét hívó ének. Bár rövid, általában egy-két versszaknyi, mégis meditatív, hogy befogadhassuk a prédikációt. Ilyenkor csendes, visszafogott kíséretet játszom szolid harmóniákkal, a testvérek is áhítatosabban énekelnek. Ez lenne a dramaturgiai ív első részének a vége. Köszöntöttük egymást, énekeltünk egy nagyot, utána pedig lecsendesedünk a prédikációhoz.

A kulmináció nem a harsogó zengésről, hanem pont ellenkezőleg, az elcsendesedésről szól?

Sokan úgy vélik, hogy a zenei hangulatfestés csakis visszafogottan indulhat, majd hatalmas ívet bejárva a kiteljesedés után visszaérkezik az alaphelyzetbe. Mint egy visszatérő szerkezetű népdal. Ám kezdhetjük a tetőponton is, lefelé haladva, vagy több kulmináció is lehet. Például a 134. zsoltár versszakai (1. Úrnak szolgái mindnyájan, / Áldjátok az Urat vígan…, 2. Felemelvén kezeteket, / Dicsérjétek Istenteket…, 3. Megáldjon téged az Isten…) logikusan fokozatosan hangosodnak, viszont ha belegondolunk, a harmadik strófa áldás. Ez az egyik legnagyobb ajándék, áldani és áldást kapni. Sosem fogadom emelt fővel, meghajtom magam, elcsendesedem, néha egy-két könnycseppet is elmorzsolok. Miért ne támaszthatnánk ezt zenével is alá? Így a második versszaknál kulminál az ének (Felemelvén kezeteket…), a harmadikban pedig elcsendesedik, éreztetve a meghittséget. Persze ünnepi istentiszteleten, ezerötszáz fős gyülekezettel, trombita mellett, nagy kórussal ismét más a dramaturgia, a több csúcspont mellett a kivonulásnak is meghatározó élménynek kell lennie, hogy az emberek átható zengésből lépjenek ki a templomból.

Milyen az istentisztelet zenei világa a prédikáció után?

Ahogy a sportolónak is szüksége van nemcsak a bemelegítésre, hanem a levezetésre is, a zenében is érdemes reflektálni az elhangzottakra. A prédikációból kapott lelki támogatást, vigasztalást, üzenetet fel kell dolgoznunk, ebben segít az improvizáció, meditatív jellegű ráfelelés. Ha figyelem az igehirdetést, akkor kántorként kiegészíthetem, fokozhatom vagy levezethetem azt a játékommal.

A meditatív zenéről a halk, lágy, kissé monoton dallam jut eszünkbe, amelyben nincs figyelemfelkeltő vagy kiugró hang. Miképpen lehet ez más, hogyan lehet akár fokozni?

A zenével a prédikáció utáni imádsághoz próbálunk megfelelő közeget teremteni, amelyben még a levegőt is lassabban vesszük, így érjük el a legtisztább gondolatokat. Viszont ennek a végén ébresztgetésként akár egy koráldallamot is játszhatunk tutti, amikor az összes regisztert használva, teljes erővel szól a hangszer. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor a Balatonban fekszünk, még a fülünk is víz alatt van, körülöttünk eltompul a világ zaja, majd kiemelkedünk belőle, és a nyugalomból visszatérünk a hétköznapihoz, vagy amikor elengedünk egy terhet, rábízzuk Istenre, esetleg utolsó erőnket összeszedve hozzá imádkozunk. Lehet, hogy megszakítjuk a csendességet, mégis konszenzust teremtünk a lélek és a zene között.

Milyennek vélné a vasárnapi prédikáció és a liturgikus zene megfelelő arányát?

Ez az elmúlt évszázadokban különbözőképpen alakult ki a felekezeteknél. Liturgiánkban kevés szerepe van a zenének, az igehirdetésen van a hangsúly, bár a jó helyen megszólaló muzsika csak segítené a prédikáció megértését. Ha nem csupán kiegészítőként tekintenénk rá, hanem az igehirdetés eszközeként is, akkor a kántor a lelkésszel közösen szervezhetné meg az igehirdetésre reflektáló vagy azzal együtt ható zenei közeget, amely több műfajnak adhatna teret. Antifonális énekléssel még interaktívabbá válhatna az istentiszteleti közösség, többször lehetne kevesebbet énekelni.

Miért kellene aktívabbnak lennünk?

Több embertípus létezik, némelyek elméleti síkon képzelik el az életet, sokat olvasnak, üldögélnek félárnyékban, mások sportolni szeretnek, proaktívan élik az életüket, mindent előre megterveznek. Erre a századra inkább az aktív gyülekezet jellemző. A hosszabb prédikáció meghallgatása folyamatos figyelmet igényel, ezt segítheti a muzsika. A terjedelmes lekciónál is könnyebb lenne a testvérek koncentrációját fenntartani egy-egy percnyi zenei szünettel, intermezzóval, a dallamra ugyanis másképpen figyelünk. Természetesen ehhez a kántor improvizatív képességeire is szükség van.