Jól tudom, hogy a felesége volt annak az ifjúsági csoportnak a vezetője, amelybe kamaszkorában járt?

Igen, ifjúsági lelkészként ő vezette a nagy ifit, ahova én tizenhét évesen bekapcsolódtam – amikor elkezdtem keresni Istent félelmemben. Milyen félelmében? Akkor ateistának tartottam magam, ezért kifejezetten kerültem a gyülekezetet. Viszont tizenhét éves koromban a baráti kapcsolatok valahogy elvékonyodtak, légüres térben találtam magam lelkileg, úgy éreztem, mindenkinek a terhére vagyok. Egyszer moziba menvén az Ördögűző című filmet néztem meg – ez volt az életben az első, amelynél becsuktam a szemem, ugyanis nekem ez azt mutatta meg, hogy létezik egy gonosz nagyhatalom, amely minden embernél, akár papnál is erősebb, ügyesebb, ha akar, jön, és ezt nem lehet megakadályozni. És elkezdtem nagyon félni.

A természetfeletti dolgok amúgy is érdekeltek, de Istenről magáról úgy gondoltam, nem létezik. Amikor a filmről kijöttem, először is kidobtam a cigarettámat, bennem füst ne legyen. Azt éltem át: hova futhatnék, ki tud segíteni? Érdekes módon a gonosz erők létezésében addig is hittem (csak Istenben nem), de így rám szakadt a kiszolgáltatottságom. És akkor logikusan végiggondoltam: ha ez a Sátán, akkor csak Isten tud tőle megvédeni, ezek szerint léteznie kell, akkor el kell mennem a templomba, amit én utálok. Na mindegy, elmegyek. De akkor már rászorultan mentem, bár még mindig azzal az érzéssel, hogy nekem ott nincs helyem.

De hát hogyan megy el az ember egyedül, ha sosem járt templomba?

Az anyai nagymamám hozta az erős református vonalat, vele együtt laktunk. Így azt azért tudtam, hol konfirmált a nővérem, meg pici koromban egyszer anyukám elvitt karácsonykor templomba. Megnéztem, hánykor kezdődik az istentisztelet, és elmentem. Az első közlés, amely ott Istentől hozzám érkezett, énekszöveg volt: „Nem éltem még e föld színén: te értem megszülettél; / Még rólad mit sem tudtam én: tulajdonoddá tettél; / Még meg sem formált szent kezed, / Már elválasztál engemet, / Hogy társam légy e földön.” (RÉ21 412,2) Ennek két üzenete volt nekem. Az egyik: a „társam”. Onnan indultam, hogy a kapcsolataim elvékonyodtak – ő pedig lenne a társam. A másik, hogy én még Isten tagadója voltam, sőt, még ateista sem voltam, ő már akkor szeretett engem. Olyan meleg fogadtatásban részesített Isten, hogy azonnal azt éltem át, én ide járni akarok.

Mi történt a továbbiakban?

Szép lassan kialakult bennem egy másik félelem, amely teljesen kimosta az előzőt: elkezdtem félni Istentől, mit fog szólni, ha egyszer odaállok elé. A bal keze felől állít? – erről már addigra többször hallottam. Hiába olvastam a Bibliát, próbáltam megfelelően viselkedni, ez nem múlt el. És akkor egy kis könyv jutott a kezembe: „Miként lehet az enyém?”, Albert Kammer tollából. Akkor értettem meg, hogy amit én addig hallgattam a templomban, meg az ifin (ahol nagy szeretettel fogadtak), meg olvastam a Bibliában, azt még nem hittem el. Ezért félek Istentől, mert nem vettem készpénznek, amit hallok. Ha elhittem volna, nem lenne félnivalóm, mert tudnám, hogy Jézus helyettem és értem eleget tett. Ez volt a fordulópont az életemben, akkor dönthettem úgy, hogy ezt a kopogtatást meghallom, és a Sátán helyett ezt a Jézust, aki csak kopogtat, és várja, hogy beengedjék – behívom.

Ezek szerint akkor beépült a gyülekezetbe, és – bár eredetileg erre hajlott – végül nem lelkész lett, hanem gépészmérnök. De hogyan került az idei Csillagpont közelébe, ahol az egyik délelőtti előadást ön tartja?

Igen, az egyetlen nem lelkész előadóként. A Református Fiatalok Szövetségén keresztül, hozzájuk régóta szoros kapcsolat fűz. Úgy élem meg a küldetésemet, a helyemet a világban, ahogy még Szabó Gábor esperes mondta nekem egykor: kellenek a hívő emberek a világba is, nem csak lelkésznek. Igyekszem olyan módon végezni a munkámat, úgy viszonyulni az emberekhez a kapcsolatrendszereimben, hogy ez világítson.