Isten hatalma és bölcsessége lenyűgöző. Ahogyan ma ámulattal nézünk a csillagos égre, úgy nézett fel arra az ókori ember is. Ahogy mi félve, de kíváncsian figyelünk egy tomboló vihart, ugyanúgy nézte azt az ablakából az ókori ember. Ám tudjuk azt is: Isten ezeknél az erőknél sokkal hatalmasabb. Hiszen ő alkotta meg a mindenséget, és ő szabta meg annak a törvényeit. A földrengés, az óceánok habja, a nap, a hold és a csillagok, a szelek és viharok, az évszakok váltakozása vagy a napi időjárás mind engedelmességgel tartozik neki. Hiszen ő a teremtés során meghátrálásra kényszerítette a tengert, hogy a szárazföld megszülethessen. Ő Nóé idejében özönvizet zúdított a földre, hogy megbüntesse a megromlott embert. Ő parancsolt a szélnek, és az kiszárította a tengert Izráel előtt, hogy száraz lábbal kelhessen át rajta. Fürjeket hozatott a szelekkel a népnek, hogy húst ehessenek. Szavára ledőltek Jerikó falai, parancsára szárazság támadt, majd elmúlt Illés idejében. És amikor az ő fia Jézus személyében itt járt közöttünk, a víz borrá változott, és parancsára lecsendesült a tenger. A kegyetlen halál, a legnagyobb természeti erő is meghajolt előtte: harmadnapra visszaadta Krisztust, hogy higgyünk őbenne, és nekünk is örök életünk legyen…

Jak 3,13–18

347. dicséret

Ahogy Jób követelte (31,35–37), Isten végül megjelent neki, és két nagy beszédben fejti ki a gondolatait (38–39; 40–41). Látszólag azonban nem arról beszél Isten, amit Jób kérdezett. Nem foglal állást az ügyben, Jób és a barátai közül kinek volt igaza (ezt majd csak a 42,7k-ben teszi meg), és nem is magyarázza el a szenvedés titkát. Így Jób arra sem kap világos feleletet, hogy miért kellett annyit szenvednie. Ám ha figyelmesen olvassuk a következő fejezeteket, észrevesszük: mégiscsak válaszolt. Már az is felelet, hogy megjelent előtte. Jób azt hitte, Isten örökre hátat fordított neki – ám kiderült, ez nem igaz. Jób azt hitte, Isten nem hallja, vagy legalábbis nem törődik vele – ám kiderült: Isten hallotta, és kész volt teljesíteni azt, amit kért. Visszatért hozzá. Megjelent neki. Nem igaz hát, hogy a bajban nincs velünk az Isten. Nem igaz, hogy azért szenvedünk, mert ő nem szeret. Isten az marad a bajban, aki mindig is volt: kegyelmes, szerető, szabadító Úr. A napot és az órát ő dönti el, de meghallgat, és megkegyelmez nekünk. Visszatér hozzánk. Egészen pontosan: ismét megmutatja, hogy mindig is ott volt, igen, a bajban is ott volt végig velünk…

Jak 4,1–10

661. dicséret

Amikor Isten beszélni kezd Jóbhoz (38–39. fejezet), csupa olyasmiről beszél, aminek nem ura az ember. Ilyen az időjárás, az óceán és a tenger, a csillagok járása, valamint a felsorolt állatok is: erejük és szépségük lenyűgöző, de az ember nem képes uralni, a saját szolgálatába állítani őket. Ez igaz a lóra is, amelyet akkoriban nem tartottak háznál, így az egyszerű ember csak félelmetes harci állatként találkozhatott vele. Annyi minden van a természetben, aminek nem vagyunk urai, a létezését mégis el tudjuk fogadni. Nem értjük, nem uraljuk, és mégis, ámulattal szemléljük, és magasztaljuk a Teremtőt, aki megalkotta őket. Isten nem mondja ki, de logikus a kérdés: miért nem tudjuk elfogadni ugyanezt az életünkben is? Miért akarunk mindent uralni a saját életünkben? Miért nem tudjuk elfogadni: abban sem áll minden a saját hatalmunkban, miért nem értjük, hogy erősebb nálunk, hogy egy ponton túl nem tudjuk irányítani? És miért lázadunk emiatt Isten ellen? Miért nem látjuk meg ebben is Teremtőnk hatalmát és bölcsességét? Miért nem áldjuk ezért is őt, és bízzuk rá életünket is, ahogy rábízzuk a teremtett világot? Adj, Uram, ehhez belátást és erőt!

Jak 4,11–17

131. zsoltár

Isten első beszédének a végén világosan kimondja, az emberi értelem nem érhet fel az ő bölcsességéhez és a hatalmához. Annyi mindent nem ért az ember abból, ahogy a világ működik – így volt ez akkoriban is, így van ez ma is. Ám Isten mindezt érti és mindent ismer, hiszen övé ez az egész teremtettség – így bölcsességben is messze felettünk áll. Hogyan gondolhatja hát az ember, hogy nála jobban érti a világot, benne a maga sorsát? Hogyan gondolhatja, hogy amit ő nem ért, arra nincs is felelet? Jób barátai azt vallották: az ember sorsa mindig összefügg a tetteivel – így ha Jób szenved, akkor bűnösnek kell lennie. Ám valójában Jób is ugyanezt hitte, s ezért nem tudta elfogadni, hogy ő ártatlan létére szenved. Most azonban rádöbbent, hogy ártatlansága igenis összeegyeztető azzal, ami vele történt. Hogy Istennek lehet olyan bölcs terve, amelyről ő nem tud. Pedig csak nem volt ott a mennyben, amikor Isten a Sátánnal beszélt. Nem hallotta, ahogy Isten szinte büszkélkedett a Sátánnak vele. Nem hallotta a Sátán vádjait, s így nem tudhatta, Isten azért adta őt ideig-óráig a Sátán kezébe, hogy Jób bebizonyíthassa: igenis önzetlenül szereti és tiszteli őt. Most hát belátja Jób, hogy tévedett – nekünk is érdemes ebben alázattal követnünk őt.

Jak 5,1–6

315. dicséret

A 40–41. részek középpontjában a víziló és a krokodil leírása áll. A víz, amelyben élnek, a teremtett világot jelképezi, a növényevő víziló a jó, a gyilkos krokodil a rossz szimbóluma. Ilyen az élet, mondja itt Isten: együtt van benne a jó és a rossz. Ilyen a földi világ, benne az emberi sors. Persze tehetünk azért, hogy az életünk minél biztonságosabb és boldogabb legyen, a rosszat mégsem tudjuk elűzni belőle. A katasztrófák és a háborúk nem szűnnek meg, a legyőzött betegség helyett újak keletkeznek, s a legfőbb ellenséggel, a halállal is előbb-utóbb mindenkinek szembe kell néznie. Jób korábban maga is tudta ezt, és erre emlékeztette a feleségét is: „Ha a jót elfogadtuk Istentől, a rosszat is el kell fogadnunk.” (2,10) Isten most Jóbot emlékezteti erre az igazságra. Igen, az élet ilyen. Fogadjuk hát örömmel a jót, amit kapunk benne. És ha úgy alakul az életünk, hogy kínok, szenvedések nehezítik, fogadjuk ezt is úgy, mint ami része az élet teljességének. Tudva, Isten most is velünk van, ő a bajban is mellettünk áll. Mert ő nemcsak a boldogságban, hanem a szenvedések közepette is az Istenünk, aki a földi élet ezernyi csodáját adja gyermekeinek, ezen túl pedig egy másik, örök és boldog életet is készített nekünk…

Jak 5,7–12

747. dicséret

A történet végén minden jóra fordul. Jóbhoz visszatérnek a szerettei, ismét meggazdagszik, nagy családja lesz, és békés, hosszú életet él. Persze igaz: „Minden vihar után kisüt a nap!” Mégse ezzel a vigasszal vegyünk búcsút a könyvtől! Ehelyett tegyük fel a kérdést: kinek volt igaza? Mert Jób beismerte, hogy eddig semmit sem tudott Istenről – Isten pedig megdorgálta a barátait, mert vele szemben nekik sem volt igazuk. Hát kinek volt igaza? Valójában senkinek. Sőt, a tévedésük is hasonló. A barátok azt hitték, ők már mindent megtanultak Istenről. Hogy már nem is tehet olyat, amit ők ne tudnának róla. És Jób? Ő azt hitte, csak annyi az Isten, amennyit ő látott belőle. Hogy egy cseppből, az ő életéből, Isten teljesen megismerhető. A végső tanulság tehát az, hogy Istenről csak töredékes az ismeretünk... Azóta itt járt közöttünk Krisztus, aki által az Atyáról már ezerszer többet tudunk. Ám, figyelmeztet Pál, még most is „tükör által, homályosan” láthatjuk őt, és „töredékes az ismeret” bennünk (1Kor 13,12k). Isten nem tárt fel minden titkot előttünk – sem az eljövendőkről, sem a földi életről. Ne tegyünk hát úgy, mintha már mindenre volna válaszunk. A szenvedéseket látva mondjunk csak ennyit, ha kell: „Lehet, nem tudom. Hiszen még csak tükör által, homályosan ismerjük őt…”

Jak 5,13–20

5. zsoltár

Péter apostol levelének kezdő szakaszában többször kerül elő az örvendezés. A hívő ember öröme, amelynek alapja az, hogy Jézus Krisztus értünk hozott áldozata és feltámadása által már megszerezte számára az örök életet, sőt – Péter ezt is kiemeli – erre a „hervadhatatlan örökségre” (5) Isten ereje mindvégig megőriz és el is juttat bennünket. „Ezen örvendeztek...” (6) Ugyanakkor nem áltat bennünket az Ige, azzal is számol az apostol, hogy a megváltottságát fel- és megismerő, el- és megfogadó embert is éri szomorúság, lehetnek életében búskomor, depresszív időszakok. Az Istennek hátat fordító világ sok visszássága és persze benne a mi sok elégtelenségünk, kísértések közötti esetleges alulmaradásaink valóban elkedvetleníthetnek, kiégethetnek, kiábrándulttá tehetnek minket. Az ilyen időszakokban milyen jó emlékezetünkbe idézni, micsoda felszabadult érzés volt megtapasztalni, hogy Jézus engem is szeret, elfogad, értem is odaadta magát a kereszten, feltámadása nekem is megszerezte már az örök életet.

Énekek 1

45. zsoltár