... szépen, nem akarok tanmese főhőse lenni! – válaszolta egy sok szenvedéssel megrakott ember a lelkészének, amikor az azzal bátorította, hogy példává lett mások számára a családban és a gyülekezetben. Hiszen még hívő emberek között is kevés van, aki zúgolódás nélkül annyi terhet visz, amennyit évek óta ő. Ránéznek titkon a családtagok, és figyelik, honnan van az ereje. Mások, akik nem ismerik a Szentírást és az evangéliumot, nagyon is figyelnek azokra, akikről tudják, hogy ő viszont igen, imádkozik, fölfelé kapaszkodik, ha elfogy az ereje, Istentől vár segítséget, rendszeresen templomba jár. Csöndesen, talán csodálkozva és irigykedve lesik az életét, hogyan tud megbirkózni annyi teherrel és problémával. Ha nem akarjuk is, üzenetté válunk mások számára a nyomorűságaink idején: türelmesebben visszük-e a terheinket, megbékélünk-e a sorsunkkal, ha az nem mindig sikeres?

Hogyan fogadjuk a veszteséget, a betegséget, gyászt és halált? Jób sem akart legendás hőssé válni, de azzá lett nekünk, sőt a panaszaival, kitöréseivel együtt is bátorítónk és vigasztalásunk, együttérzésre indítja azokat, akik hozzá hasonlóan gyötrődve keresik az Istent, miközben ellenkeznek és hadakoznak ellene. Miközben Jób könyvét olvassuk, Jakab levelének indító szavai futnak vele párhuzamosan az Újszövetségből. Nehezen, de elviseljük a fájdalmakat mi is, de örömnek tartani kissé túlzásnak tűnik: „Teljes örömnek tartsátok, testvéreim, amikor különféle kísértésekbe estek, tudva, hogy hitetek próbája állhatatosságot eredményez” (Jak 1,2). Köszönöm én szépen az ilyen örömöt! Jób tiltakozása, harca Istennel közelebb áll hozzánk, mint Jakab örömre buzdítása. Utólag persze tapasztaljuk, hogy a szenvedés Isten nevelőeszköze lehet arra, hogy bölccsé váljunk, mert előhozza belőlünk az alázatot, leleményességet, megoldási lehetőségeket.

„A nyomorultat a nyomorúság által menti meg, és a sanyargatás által nyitja meg fülüket az Isten” – mondja a legvehemensebb vitapartner, Elíhú (Jób 36,15). Valóban, az embert az anyaghoz köti a pénz, a hatalom és a siker, ez akadályozza a szellemi világ iránti nyitottságát. Vesztő fázisba kell jutnunk ahhoz, hogy megszólíthatók legyünk. A nyerő, sikeres fázisban az ember konok, keveset kérdez, csak kinyilatkoztat, mindenről van magabiztos véleménye, elbizakodott. Azt gondolja, ügyes és szerencsés. Amikor bajba jut, meglegyinti a bukás, vagy szakadékba zuhant, nyitottá válik arra, hogy kérdezzen, mást is meghallgasson, és Isten igazságát keresse, aki a nyomorúság által meg tudja menteni.

(folytatjuk)