Előbb történelem–latin szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. Milyen tényezők vezényelték át az ezzel szakmailag rokon, mégis más természetű munkához, a levéltárossághoz, máig fő tevékenységéhez?

Már a gimnáziumban a latin nyelv szeretete, a nyelv által elérhető világ határozta meg érdeklődésemet, majd pályaválasztásomat. Az egyetemen is a latin és az ahhoz kötődő kultúra volt az elsődleges számomra a szakpárból, a klasszika-filológia vonzott és a műfordítás. Latin nyelvből speciális képzésben részesültem, ennek során emelt óraszámban olvastuk és interpretáltuk a szerzőket, valamint szövegtani, paleográfiai ismereteket szerezhettem. Mindezt később a levéltáros pályán igen jól hasznosíthattam. Doktori dolgozatom témáját Erdély első, kora újkori földrajzi leírása adta, ehhez háttérként a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) doktori ösztöndíja szolgált.

Ennek lejártával állást kellett keresnem, utam a Debreceni Református Kollégiumba (DRK) vezetett. Tanítottam latint a DRK Gimnáziumában és a Református Teológiai Akadémián (ma: Debreceni Református Hittudományi Egyetem – DRHE), de a főállásom a DRK Nagykönyvtárában volt, kézirattáros lettem, e munka már a levéltáros szakma előszobája volt számomra. Az egyházkerület levéltárába átkerülve az intézmény igazgatásával is megbíztak, ekkorra már kiegészítő képzésben is részt vettem az ELTE levéltár szakán.

Sokakban tévképzetek élnek a levéltárról, például kissé monotonnak gondolják az ott végezhető munkát. Oszlassuk el a félreértéseket! Mert aki egyszer is hosszabban elidőzött egy ilyen intézményben, nemcsak rácsodálkozik, hanem érdekesnek, sőt izgalmasnak tekinti ezt a szolgálatot. Mik teszik igazán érdekfeszítővé?

Soha nem unatkozik a jó levéltáros, mert az iratok olyanok, mint a tükörcserepek, amelyeket össze kell újból állítani, hogy meglássuk benne a rekonstruált múltat. Izgalmas ez a munka, olyan, mint egy-egy krimi, bűnügy megfejtése. Ez igaz már az irat rendezésére is, hát még a feldolgozására! Az igazi szakember a múltbeli tények feltárásában nem távolodhat el az eredeti forrásoktól, azokhoz pedig a levéltárosnál nincsen közelebb senki. Közhely, hogy a múlt ismerete nélkül jövőképet sem lehet alkotni, én pedig úgy látom, a levéltári iratok beszélnek a leghitelesebben a múltról. Persze azokat meg is kell tudni szólaltatni. Azt szoktam mondani: a levéltáros mindent lát és mindent tud, persze kicsit későn, éppen úgy, mint a viccbéli patológus, aki hiába tud többet a sebésznél és lát többet a belgyógyásznál, segíteni már nem tud. Egyszersmind meggyőződésem: a levéltáros szakma mégis nélkülözhetetlen az emberi közösség számára.

Az elmondottak is tanújele annak, hogy a levéltár megragadó munkahely, egyúttal hatalmas értékek tárháza. Ön a reformáció 500. évfordulóján „Kincsek a Tiszántúli Református Egyházkerület levéltárában” címmel tartott előadást. Kérem, említsen néhány ilyen klenódiumot! Az azóta eltelt fél évtizedben milyen különlegességekkel gyarapodott az intézmény?

Gyakran kérdezik tőlünk, melyik a legrégebbi irat a levéltárban. Nos, egy XVI. század elejéről származó igemagyarázat, a magvetőről szóló példabeszéd kommentárja (Lk 8,4–5), amely a XIX. század vége felé került levéltárunkba. Az egyházigazgatás legkorábbi emléke pedig a XVI. század második felében vezetni kezdett egyházkerületi jegyzőkönyv. Igen értékes az ezzel egykorú, néhol töredékes egyházmegyei jegyzőkönyvi anyagunk. Eredeti okleveleket is őrzünk a XVII. századból. Kiemelem a DRK régi, gyönyörűen illusztrált diáknévsorait is. Az „irattermelés” a XVIII. században indul meg igazán, korábbi emlékeink kisebb számban maradtak reánk. Az elmúlt néhány évben a beszállított iratanyag java részét alapfeladatunkból eredően a „levéltárérett”, néhány évtizedes egyházigazgatási iratanyag teszi ki, de mindig kerül elő gyülekezeti irattárakból kora újkori oklevél, kézirat.

A Kormos László levéltár-igazgató elhunytával megüresedett vezetői hely betöltésével 1996-ban bízták meg. Azóta is ellátja ezt a feladatot. Ennyire hűséges típus, vagy ennyire mély az elkötelezettsége a gyűjteményügy, a levéltárosság iránt? Szeretem a levéltár békéjét, csendjét, termékeny magányát. Említettem, a felsőoktatásban is kaptam feladatokat, több mint három évtizedig tanítottam történelem szakos hallgatókat, teológusokat latinra, kora újkori egyháztörténetre, a gyülekezettörténet-írás módszertanára, forrásismeretre. Voltam tanszékvezető egyetemi docens, vannak most is doktoranduszailm, de soha nem jutott eszembe, hogy elhagyjam a levéltárat. Életemben ez számít a biztos pontnak, és ez hűségként is értelmezhető. Amikor belépek a levéltár folyosójára, megszűnik a külvilág zaja, ide hazaérkezem. Szeretem a rendjét is, az iratok rendszerének átláthatóságát, amely csak az avatott számára tárul fel, válik járhatóvá, az ott lévő nyomok pedig olvashatóvá, és aki nem ismeri ezt a „vadont”, az hajlamos eltévedni benne. Nekem viszont biztonságot ad.

A szó nemes értelmében vett tradicionális kulturális intézmény az egyházkerületi levéltár: hivatalosan Mária Terézia uralkodása idején (1769) kezdte el áldásos tevékenységét, s működik azóta is, egyre korszerűbb formában, új és új felhasználóbarát eszközökkel, nyomtatott és elektronikusan elérhető kiadványokkal.

Levéltárunknak önálló kiadványsorozata van, a 26. kötetnél tartunk. Elsősorban forráskiadványokat jelentetünk meg, többnyire saját iratanyagunkból válogatva. Mindezek levéltárunk honlapjáról letölthetők. Három éve folyamatosan bővülő adatbázissal vagyunk jelen a világhálón. Regisztrált, az online térben visszatérő kutatóink száma mintegy ezer; kereshetnek adatokat a DRK felsőfokú oktatásban részt vevő diákjainak névsorában, letölthetnek darabszintű segédleteket az egyházkerület- és gyülekezettörténeti irategyüttesekhez és a DRK történetéhez. A debreceni református anyakönyvek adatbázisában kereshetnek családnévre, keresztnévre, a keresztelés, halálozás vagy házasságkötés dátumára és egyéb lényeges megjegyzésre (pl. foglalkozás, halálok). Bővülő számban rendelkezésre állnak az eredetileg kötetekben elkészített XIX. századi keresztelési, házassági és halotti mutatók digitalizált oldalai is (képformátumban, 1895-ig), így a mutatók adatainak helyessége, hitelessége ellenőrizhető.

Ősz Sándor Előd teológus, levéltáros mondta a Kormos László-díja laudációjában: „Mára Szabadi István a református, sőt tágabb értelemben a magyar egyházi levéltárügy kulcsembere.” A honi egyházi levéltárosok egyesületében évtizedekig több feladatkört is betöltött; a partiumi, a bánsági, a kárpátaljai levéltári értékek őrzésében is oroszlánrészt vállalt. Milyen módokon kapcsolódnak össze az anyaországi és a határainkon túli egyházi levéltárak a tudomány szolgálatára, az érdeklődők tudásának gyarapítására?

A Magyarországi Egyházi Levéltárosok Egyesülete tagjai között a kezdetek (1993) óta ott vannak a határainkon túli egyházi levéltárak munkatársai. Mi Debrecenben elsősorban a történeti (1920 előtti) Tiszántúl református iratanyagát gondozó levéltáros kollégákkal ápolunk szorosabb személyes és intézményes kapcsolatot. Ez az együttműködés megnyilvánul a gyülekezeti iratanyagok rendezésében, digitalizálásában közös projekten belül, az archivált felvételek egymás közötti megosztásában, kutathatóvá tételében is.

Szakkutatóként kiemelt figyelmet fordít a tiszántúli reformátusság XVI–XVIII. századi múltjára. Röviden összefoglalható, mi mindent tanulhatunk elődeinktől?

Az elmúlt száz esztendő a magyar reformátusság életében, történetében nem először teremtett olyan helyzetet, amelyben határok által elválasztva kell megőrizni egységünket, gondolok itt például a török hódoltság korára.