„Nincs más út, csak az Isten útja” – hangzik az István, a király című rockopera egyik dala. Bárka és keresztség, mondja a mai Ige. Nincs más út. Csak a bárka adhatott megmenekedést az Isten emberi bűn miatti jogos büntetésétől az özönvíz idején. Hasonlóképpen a keresztség a kifejezője annak, hogy Jézus áldozata végérvényesen eleget tett ennek a jogos büntetésnek. Nincs más út, mert nem lehetett más út: Isten szerető és igazságos Isten. A bűn megtörtént, Isten igazsága elégtételt kíván, büntetést von maga után. Az embert szerető Atya azonban Fia önkéntes áldozatában magára vállalja büntetésünket (18). A mai ünnep alkalmával hálát adhatunk azért, hogy – igaz, sok megnyilvánulásukban és szándékukban is emberi eszközei: Géza és István, valamint az evangéliumot csak töredékeiben felmutatni tudó korabeli egyház által, de – Isten gondviselése bő ezer évvel ezelőtt elkezdte megismertetni magát, váltságát és kegyelmét népünkkel. Felismerték, hogy nincs más út. Nincs más út ma sem: nép, család, egyén számára ma is csak egy bárka adatott: a Krisztusba vetett hit.

Jóel 1,1–12

21. zsoltár

Érdekes a mai Igében körülírt emberi viszonyulás. Aki szembe tud úszni az árral, aki tartást mutat, akinek nem számít, hogy „de hát mindenki így csinálja”, aki nem vesz részt a hétköznapi összekacsintásokban, hanem magasabb rendű követelményhez szabja az életét, azon meglepődnek az emberek, hogy „hát ilyen is van”. Igénk szerint csodálkoznak rajta, de félre ne értsük, semmiképpen sem csodálják. Legtöbbször épphogy nem példát vesznek róla, hanem inkább „káromolják”, kritizálják, lejáratják (4). A többi közül kimagasló fába csap bele a villám. Aki bármiben akár csak egy fejjel is kimagaslik mások közül, azt a többiek legtöbbször megpróbálják lehúzni a maguk szintjére. A jó példa nem arra viszi őket, hogy maguk is hasonlóképpen cselekedjenek, hanem a fénye csak még kontrasztosabbá teszi sötétségüket. Ezért kioltani kívánják. Talán mi nem lógunk ki egy fejjel a többiek közül. Mégis, a mai Ige rávehet arra, hogy a jobbat, a többet semmiképp ne gáncsoljuk, hanem tudjunk örülni más tehetségének, sikerének, és különösképpen is tudjuk példának venni az olyan életet, amely hitben, erkölcsben, Isten közelségében előrébb jár, mint a miénk.

Jóel 1,13–20

7. zsoltár

Kicsoda a keresztyén ember? Milyen szép körülírás ez: Isten kegyelmének sáfára. És fontos az, hogy jó sáfára legyen ennek a kegyelemnek. Isten ingyen adja nekünk, de ez nem jelenti azt, hogy olcsó (Bonhoeffer). Sőt Isten a legdrágább árat, Fiát adta oda, hogy minket kegyelmében részesíthessen. A mi feladatunk, hogy „továbbosszuk” ezt. Ami Isten adta tehetségünk és lehetőségünk, talentumunk, karizmánk van, azt nem magunkra használjuk. Úgy biztosan nem kamatozna, nem is lenne rajta áldás. Hanem ami ajándékot kaptunk, azzal másoknak szolgáljunk. Isten országának erőterében ajándékainkat éppen tékozlásuk útján gyarapíthatjuk. Ha másoknak szolgálok, nem leszek kevesebb, éppen ellenkezőleg, ezáltal van növekedésem hitben, lélekben, Isten megismerésében és Fia képére formálódásomban. Sőt mi több – ezzel végződik az Ige –, mindez nemcsak az én növekedésemhez, gyümölcsöző életemhez járulhat hozzá, hanem ahhoz is, hogy „mindenkor Isten dicsőíttessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen” (11).

Jóel 2,1–11

61. zsoltár

Jézusi boldogmondást ismétel itt meg az apostol: „Boldogok vagytok, ha énmiattam gyaláznak és üldöznek titeket, és mindenféle rosszat hazudnak rólatok.” (Mt 5,11–12) Ez az egyetlen, a hegyi beszédben elhangzó boldogmondás, amelyhez Jézus nem kapcsol valamiféle „jutalmat”, kedvező hozadékot, csak annyit, hogy az érte elviselt próba közösségbe hoz a régmúlt idők bizonyságtevőivel. Péter apostol viszont már szól hozadékról. Erre talán az ő személyes tapasztalata által juttatta őt az Úr: ha Krisztus nevéért gyalázzák, Isten Lelke megnyugszik rajta. A külső fenyegetettség és bántalom ellenére is ad belső nyugalmat, megelégedést, békességet. Ez a Lélek az isteni dicsőség lelke is. A hite miatt káromoltra már ráömlik a mennyei fényből, amely abból az örök hazából árad, amelybe ő már jó eséllyel nyer beengedést.

Jóel 2,12–27

164. dicséret

„Etetni kell a juhot, hogy nyírni, fejni lehessen!” – hangzott a népnyelv szerint a felvilágosult abszolutizmus kedvelt mondása. A mi Igénk itt és most csak legeltetésről szól – nyírásról, fejésről nem. Persze van a számadásnak, visszaszolgáltatásnak is helye Isten nyájában, szólt is már erről az apostol, amikor korábban tűrésről, engedelmességről, a gyülekezeti tagok egymás iránti szolgálatáról beszélt. Itt viszont a presbiterekre – presbitertársaira, ahogyan őket megtiszteli – nem a számonkérést, hanem a táplálást, adást, legeltetést bízza. Az apostol és az Ige szerint pedig az elöljárás elsősorban valóban „elöl járás” – példaadás. A vezetés – gyülekezetben, családban, munkahelyen – nem uralkodás, nyerészkedés, hanem mindig fél lépéssel előrébb tartás a szolgálatban, szeretetben, készségességben, Isten követésében. Jézus szerint lehet elsőnek lenni. De aki első akar lenni, az legyen mindenki szolgája. Úgy legyen példa mások számára, ahogyan ő maga Jézus szolgálatra való hajlandóságát, másokért élését veszi követendő például.

Jóel 3

552. dicséret

Titeket, akik „rövid ideig szenvedtetek” – amikor szenvedésben van az ember, az sohasem tűnik rövidnek. Amikor valaki szenved, akkor az a minden, az tölti ki őt, minden gondolatát, érzületét, életmegnyilvánulását. A szenvedésben való szilárdságnak és állhatatosságnak ennek ellenére az lehet a kulcsa, ha az ember tudatosítja magában, hogy a szenvedés mégiscsak rövid. Rövid, mert ideig való. Rövid, mert ideiglenes, véges. Isten véget vet neki. Isten végül letöröl minden könnyet (Jel 4,21). Vigasztalás lehet ez a számunkra, de nem olcsó és nem könnyen megszerezhető vigasztalás. Isten és Igéje nem áltat bennünket. Ez a világ valóban a próbák helye: „ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el…” (8) Az emberi bűn, önzés, haszonszerzés roncsolja a teremtett világot. De Istennek már ebben az életben is gondja van ránk (7). Teljes szabadulást csak ezen az életen túl ad, de már ebben az életben is megízlelhetjük az eljövendő világ erőit (Zsid 6,5). Rávethetjük terheinket, rábízhatjuk gondjainkat, megoszthatjuk vele fájdalmainkat, általa kaphatunk társakat, testvéreket terhünk hordozásához.

Jóel 4

49. zsoltár

A saját örök életünkről való gondolkodásunk, róla való beszédünk, a benne való hitünk mind hiábavaló, ha Jézus Krisztus halottak közül való feltámadásában nem hiszünk (1Kor 15,12–22). Krisztus feltámadása a nagy fordulat, a keresztyén hit értelmezhetetlen ennek elfogadása nélkül. Éppen ezért a feltámadott Úr kiemelt fontosságot tulajdonított annak, hogy feltámadásának valóságáról semmi kétely ne maradjon későbbi követőinek legszűkebb magjában – tanítványaiban –, akiknek negyven napig több alkalommal megjelent, hogy kézzelfogható bizonyítékává legyen annak, hogy ő él. Az, hogy Jézus feltámadásában hiszünk, nemcsak a Lélek bennünk végzett bizonyságtételének eredményére, hanem ilyen emberi tanúságtételre is alapozódik. A későbbi apostolok közül – Jánost kivéve – mindegyik erőszakos halált halt. Kínzóik a feltámadás megtagadását követelték tőlük. Ők ezt nem tették meg. Nem tették volna rá egy közösen kitalált hazugságra az életüket. Jézus feltámadása olyan tény, megkérdőjelezhetetlen esemény volt a számukra, amellyel kapcsolatosan – kezdeti kételyeik ellenére (Jn 20,24) – semmi bizonytalanság nem maradt szívükben. Hát a miénkben?

Bír 1

769. dicséret