... – mondja Jób a könyvét záró fejezetben (42,5). Ez sok mindenre magyarázat, legalábbis érthetővé teszi kétségeit és a súlyos vádakat, amelyekkel a Mindenhatót támadta szenvedése közben. Ki tudja, milyen hírt hallott róla? Miket mondhattak azok, akik beszéltek neki Istenről, hiszen nem zsidó vallási környezetben élt?

Ma a legtöbb ember hasonlóképpen nő fel. Istenről, Megváltóról, a Bibliáról csak hírből hall esetleg egy nagymamától, hívő vagy hitéből kiábrándult rokontól, ismerőstől. Csoda, hogy nem tud, nem mer közeledni a mindenség Urához? Azt sem tudja, hogyan kellene, inkább távol tartja magát az egyháztól és minden vallásos témától. A templom és a hitoktatás kiesett már két-három nemzedék életéből. Az ateista rendszerben sokan titkolták a hitüket. Egy-egy temetés előtti beszélgetésben derül ki, hogy az egykori párttag reggel és este Bibliát olvasott. Senki nem tudta, csak a házastársa. Magánügy, nem beszélt róla, mert abból baj lehetett volna. Sokan erre hivatkoznak ma is, miközben a hálószobatémákat már kiteszik a kirakatba.

Ellentmondásos világban élünk. Nem csoda, hogy elgyöngült, elsorvadt a maiak készsége arra, hogy Istent keressék. Otthon, egyedül is lehet hinni, mondják, elutasítva az egyházat, de elbizonytalanodnak, érzelmi viharokba sodródnak, ha szenvedés és kísértés próbálja meg őket. Jóbnak ott voltak a barátai, ha hamis vigasztalók voltak is. De egy öngyilkos fiatal naplóját olvasva elborzadunk, micsoda jóbi mélységekbe zuhan a magányos, és nem talál rá a kegyelmes Istenre. Nincs, aki visszahúzná a szakadék széléről, a végső kétségbeesésből.

Hány mai Jób kínlódik barátok és családi háttér, megtartó közösség nélkül! Ki segít nekik, hogy meghallják, ha Isten szól hozzájuk a csöndben vagy a viharban? Jób meghallotta Isten szavát, találkozott vele végül személyes élményben, mert akarta, kereste, kérdezte kitartóan.

Ma sokan tétován bolyonganak, csöndes kétségbeesésben várnak valami jelre, gyógyító érintésre, mert nem tudják, hogy hol, merre tájékozódjanak. Interneten olvasnak, ami éppen adódik, tapogatóznak találomra válaszért. Csak hírből hallottak Istenről. Talán azt, hogy szigorú ítélőbíró, vagy azt, hogy ő a szeretet. Ez szélsőség, homályos tudás. De nincs emberük, aki közelebb vinné őket a gyógyuláshoz. Nekünk, mai gyülekezeteknek kell ezt a tisztet vállalnunk, hogy emberük legyünk. Vállaljuk el a felelősséget, hogy jó hírt mondunk, menedéket, otthont, gyakorlóteret nyújtunk a keresőknek, szenvedőknek, hadd kapjanak személyes élményt a megváltó Istenről!