Néha egy mondat tömörebben összefoglal egy korszakot, mint száz tanulmány. „Ha elhiszed nekem, amit én hazudok, én is elhiszem neked, amit te hazudsz, és így barátságunk megbonthatatlan” – így fogalmazott Balczó András az öttusasport vezetéséről, áttételesen pedig a Kádár-rendszerről Kósa Ferenc Küldetés című 1977-es dokumentumfilmjében. A valaha volt legsikeresebb öttusázó, a nemzet sportolója augusztus 16-án ünnepelte 85. születésnapját.

Sportszerető emberek tömegei tudják, hogy Balczó András világbajnoki címet összesen tízszer nyert, első olimpiai aranyérmét 1960-ban szerezte Rómában. 1968-ban Mexikóban ismételt, mindkétszer a magyar csapat tagjaként állhatott a dobogó legmagasabb fokára. Az 1972-es müncheni olimpián egyéni bajnokságot nyert; három alkalommal, 1966-ban, 1969-ben és 1970-ben választották meg az év sportolójának. Ha pusztán jelentős sportkarrier állna Balczó háta mögött, akkor is megérdemelné tiszteletünket. De, mint az idézet is mutatja, Balczó András több egy mégoly tehetséges öttusázónál. Hite, elszántsága, céltudatossága tömegek számára jelentett iránymutatást a saját hazugságaiba fulladó diktatúra idején. Nem véletlen, hogy bár a Küldetést hatósági utasításra néhány hét után levették a mozik műsoráról, mégis összesen közel egymillióan látták.

Aki tudni akarta, már a Kádár-rendszer idején is tisztában volt azzal, hogy Balczó András sajátos magyar protestáns hagyományt vall magáénak – amit és ahogy mond, elválaszthatatlan ettől a tradíciótól. Édesapja evangélikus lelkész volt, 1962-ben ötvenöt éves korában váratlanul bekövetkezett haláláig híven szolgálta a nyíregyházi gyülekezetet. Ez a pillanat sorsfordító volt a későbbi jeles sportoló életében, aki 1956-ban egyházától eltávolodva került Budapestre, és még Isten létezésében is kételkedett.