Rekkenő júliusi hőségben írom ezeket a sorokat, amikor nem ritkán a búzával érő körte s az apróbb, piros nyári almák is kínálgatják magukat. Éppen az Úr 1981. esztendejében jártunk, amikor atyai barátom, Jékely Zoltán nagyon szép sorokban – hol volt még akkor telefonunk – számomra mindmáig legbecsesebb darabja, A Bárány Vére (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1981) elemzését köszönte meg.

A témához sokszor visszatértem már, még Amerikában is tartottam róla előadást, a connecticuti Fairfield városában, összekötve a kalotaszegi Magyarvalkón játszódó Medárdus (1938) című Jékely-regény néhány motívumával, amelyről idén, az októberi HIT-konferencián tartok majd előadást. Jékely 1936 esős nyarán nagybátyja, Kónya Gyula tiszteletes irodájában merült el egy 1860-as matriculában, azaz halotti anyakönyben, amely köszönőviszonyban sincs a világi feljegyzésekkel, hanem ahány jellemző sor, annyi nagy szeretettel, sokszor részvéttel, olykor dorgálással, de gyakrabban elismeréssel papírra vetett sorsdráma és – Tamási Áront idézve – megannyi „rendes feltámadás”.

Aki ezeket a sorokat rovogatta, nem csupán prédikációkkal, majd méltó halotti orációkkal táplálta ötven éven át Kalotaszeg egyik gyöngyszeme, Magyarvalkó népét, hanem korának egyik leghíresebb és legnagylelkűbb pomológusa volt, akinek almaterméséből tilalom nélkül falatozhatott a falu apraja-nagyja. De tett ő ennél még többet is: szeretett almafái közé kívánt temetkezni. Ezt olyannyira fontosnak érezte, hogy végrendeletébe is beleírta.

Mielőtt ebből idéznék, lássuk a régi szöveget böngésző huszonhárom éves Jékely kommentárját: „Az ő élete [Miháltz Elek nagytiszteletű úré] bele kell lopakodjék az időbe, gyökeret kell eresszen [...], hadd lássák utódai, ki volt ő itt Valkón, s mit csinált ebből [...] a köves, agyagos, kietlen határból szelleme s két keze munkája árán.” S íme, a rendhagyó végrendelet halhatatlan soraiból: „Annyira szeretem gyümölcsfáimat, hogy holtam után is köztük akarok nyugodni, s kérem hivatali utódaimat [...], a papi kertben ásandó síromat, ha nem is ápolják, de lagalább ne háborgassák! Családom tagjai pedig porrávaló részeimet helyezzék a papi kert nyugatra néző, temető felőli részébe, egy almafa alá, hadd táplálja testem is azokat a fákat, melyeket életemben annyira ápoltam-szerettem. Magyarvalkón, 1889. december 5-én.”

Elek tiszteletes úr sírja végül mégis a magyarvalkói temetőbe került, de utóda, Ákos fia méltó örökösnek bizonyult. Az ő halotti anyakönyvei is szeretettel rovogatott drámák, papi szolgálata melletti kertészkedés helyett bánatűző virágokat festett a parókia faverandájára. Tanúság: fontos, hogy az igazi lelkek pásztorai minden időben – képletesen szólva – gyülekezeti tagjaik „pomológusai”, almáskert-telepítői legyenek, gazdagító, tápláló gyökerekkel!