Korábban nyilatkozta, hogy nagyrészt gyermek- és ifjúsági munkában tevékenykedik, nemcsak a Fireszben, de egyházmegyei szinten is, mert erre érez elhívást.

Idén is több táborban voltam előadó, sőt most is épp gyerektáborban vagyok. Minden évben megszervezzük ezt a napközis tábort, mert sok helyi gyereknek nincs más nyári programja, vagy mert nem tudják őket a szülők befizetni, vagy mert olyan környezetben élnek, ahonnan nem tudnak kiszakadni. A táboroztatás az egyik legfontosabb missziónk.

Tudatos, hogy A papék házából csatornáján megjelenő, Input című videósorozattal, valamint az Elég nekem podcasttal elsősorban a fiatalabb korosztályt szólították meg?

A Covid-járvány idején indultak ezek az online beszélgetések. Itt, Szlovákiában szigorúbbak voltak a lezárások, keveset tudtunk találkozni, és lázasan kerestem annak a módját, hogy valamiképpen eljuttassam az üzenetet azoknak, akik hozzá voltak szokva az állandó pörgéshez, és hirtelen légüres térben találták magukat.

Egyik este ezzel az imádsággal feküdtem le: „Uram, akkor most mi legyen?” Másnap már a podcast ötletével ébredtem, fogmosás közben jött is a neve: „Elég nekem" Régóta foglalkoztat az elégedettség kérdése: mi az elég, hol van az a határ, amikor még vagy már elég. Egyáltalán, mennyire vagyunk ezekben a választásainkban tudatosak, miért mennek el innen a fiatalok? Miért lett trend, hogy a kicsit is ügyesebb fiatal egyértelműen pár száz kilométerrel arrébb próbál szerencsét? Arra a vélekedésre szerettem volna rácáfolni, amely szerint csak úgy lehet boldogulni, ha az ember külföldre megy. A podcastban szereplők annak az élő bizonyítékai, hogy eleve itthon maradva, vagy egy kanyart megjárva, de itt teremtenek értéket. A fiataloknak nem mindig tetszik, ha direktben mondják meg nekik, mi a helyes. Mások életútjára viszont ők is nyitottak. A podcast beszélgetős műfaja erre pontosan alkalmas: felvillant valamit, és aki hallgatja, eldöntheti, hogy ebből mit visz magával. Ez is olyan misszió, amely segítségével tudunk útravalókat adni. Bennem van egyfajta lokálpatriotizmus. Nagyon szeretek itt élni, szeretem a Bodrogközt, szeretem a Felvidéket. Számomra mindez a hitemmel együtt lett fontos. Megtérésem előtt nem volt magától értetődő, de a hitemmel együtt a népem is fontos lett.

Melyik vendége fogalmazott meg olyan örömüzenetet, amelyre szívesen emlékszik vissza? Bennem nagyon megmaradt a Kassán tanító Angelika, aki korábban az év pedagógusa is volt, iskolán kívüli foglalkozásokon robotokat épít és versenyeztet.

Ezek szerint tényleg hallgatta a podcastot (mosolyog). Többeket kiemelhetnék, de hadd említsem Tomojka Vojtko Béci operatőrt, aki nyitott, érdeklődő hívő ember. Ő az angliai éveiről mesélt, arról, mi mindenben igyekszik megtalálni a pozitívumot. A mosogatásban is – a többség azzal kezdi Angliában. Ezt a feladatot is lehet úgy végezni, hogy a világ legjobb munkája legyen, és hogy azután zöldséget vágni vagy segédkuktaként dolgozni micsoda nagy öröm. Ő tudatosan hozta a Felvidékre az angliai tapasztalatait. Házat építettek, és itt alapozták meg az életüket. Az első olyan falubeli, aki nem kerítette körbe az otthonát, ő ezt a nyitottságot hozta magával. Az elfogadást, hogyha az ember magára van utalva, attól még nem muszáj kétségbeesnie, hanem próbálkozni kell, és megadatik. Mély beszélgetésként éltem meg például A papék házából sorozatban az egyik pap nénivel készített beszélgetést, amelyben bár a böjt volt a témánk, annak taglalásakor a pap néni megnyílt nekem, arról is vallott, ahogy megküzdött a rákkal, a betegségéről pedig úgy beszélt, mint valami különösen mély böjtről.

Idehaza több lelkipásztor is panaszkodik, hogy csak nehézséggel sikerült visszacsalogatni az online térből a fiatalokat a gyülekezetekbe. Nem félt attól, hogy a sorozattal épp a virtuális térben maradást erősítik?

El kellett fogadnunk, hogy nem onnan folytatjuk, ahol a járvány előtt abbahagytuk. A lendületünk annak ellenére sem szakadt meg, hogy a látogatottságunk harminc százalékkal visszaesett. Nem szabad kétségbeesni, meg kell keresnünk az Isten szerinti megoldást. Minden erőnkkel azon dolgozunk, hogy visszatérjenek a közösségbe azok, akik eltávolodtak. Lehet, hogy ez a járvány figyelmeztetés volt Istentől. Esetleg meg akart kicsit állítani, hogy csendesedjünk el, és figyeljünk többet rá és egymásra.

Talán nem véletlenül indult az idei podcast Én reménységben vagyok címmel. Géresi Róbert püspökkel beszélgetett, aki érdekes történeteket mondott el arról, miként sikerült több száz fiatalt összegyűjteni a rendszerváltozás környékén, amikor még nem voltinternet, vezetékes telefon is alig. Ez az interjú volt az első és az utolsó idén. Miért?

A püspök úr komoly gondolatokat osztott meg az egyház jelenéről, jövőjéről, a reménységről. Utána sajnos valóban nem került fel új beszélgetés, mert visszatértek a dolgos, programokkal teli mindennapok. Jelenleg más gyülekezetekben is szolgálok, az ifjúsági munkát is vezetem, nehéz megtalálnom a heti egy-két napot, ami szükséges egy jó műsorhoz. Ősztől változni fog a helyzet, segédlelkészt kapok, úgyhogy reménységgel mondhatom: lesz folytatása a sorozatnak. Említette a beszélgetésünk elején, hogy nem a családból kapta a hitéletet, hanem egyszer csak jött az elhívás, fontos lett, hogy gyülekezetben és fiatalokkal foglalkozzon, kötődjön ahhoz a régióhoz, ahonnan származik. Elmondaná a megtérése történetét? Az egyik jó barátom hitoktató édesanyjának a lelkesedése mindig lenyűgözött, egy teljes régiót járt be péntekenként biciklivel, hogy megtartsa a hittant az iskolákban. Az ő fia hívott el egy hittantáborba, ahol rengeteg pozitív impulzus ért. Lenyűgözött, ahogy együtt énekeltük a zsoltárokat – ebben a közegben tapasztaltam meg az elhívást először. Azután mégis eltávolodtam Istentől.

A táborokban tapasztalt történetfeldolgozás, az evangélium közlése, az a fajta éneklés nem jellemezte a kilencvenes évek istentiszteleteit, így a lelkesedésem elég hamar elfogyott. Szeptemberig jártam templomba, aztán mégsem éreztem magam jól ebben az egészben, fiatalok sem voltak, az igehirdetés sem fogott meg, a zene sem nekem szólt. A gimnáziumi évek közepére visszataláltam. Másik vonal is van az életemben: a sport. Nagyon szerettem volna focista lenni, aztán tornatanár vagy edző. Végül az egyik táborban az Úristen egyértelművé tette számomra, hogy nem a sport az én utam, hanem hogy őt szolgáljam. Attól kezdve békére leltem. Csak a komáromi teológiára adtam be a jelentkezésemet. Elkerültem a Bodrogközből, két évig a gömöri régióban laktunk a feleségemmel, aki szintén a Firesz tagja, és ifjúsági munkát végez, őt is hívő lányként ismertem meg. Minél többet foglalkoztam az Igével, annál hangsúlyosabb lett, hogy Istenhez tartozom.

Jó néhány éve a Firesz elnöke. Tavaly volt harmincéves a szövetség. Fontosak ezek a jubileumok?

Azért is fontosak, hogy hálát adjunk. Megjelent egy kiadvány Jöjj, amíg ifjú vagy! címmel, ebben több mint ötven fireszes szolgáló írta meg az emlékeit, adott hálát és tett bizonyságot a kilencvenes évek felvidéki református ébredési mozgalmáról. Nagyon megerősítő volt azt olvasni, hogy a szívükben végig fireszesek maradtak azok is, akik ma már nagypapák vagy nagymamák. Az Úristen tudja, milyen lesz a folytatás, én csak annyit tudok, hogy akkor is a fiatalokkal dolgozom majd, amikor már nem a szervezet elnökeként leszek jelen közöttük; és kérni fogom, hogy aki továbbviszi a Fireszt, az is lelkesedéssel, a fiatalok iránti odaszánással, hittel, szívből végezze ezt a missziót.

Összetettebb ma ez a szolgálati terület, az ifjúsági munka?

Egyértelműen igen. Huszonhárom éve vagyok ifjúsági szolgálatban, korábban sokkal egyszerűbbek voltak a viszonyok, nem volt ennyire kusza a fiatalok élete, nem volt ekkora információdömping, túlterheltség sem. Most folyamatosan ott vannak a kezükben a kütyük, amelyek elveszik a figyelmüket a lényegről. A múlt héten olyan táborban voltam előadó, ahol teljesen természetes volt, hogy összeszedték a gyerekektől a mobiltelefonokat, naponta csupán fél órára adták vissza. A hétköznapokban emiatt általában felháborodnak, méltatlankodnak a fiatalok, itt a kezdeti elégedetlenkedés után mindenki elfogadta, hogy ez a szabály. Jót tett a közösségnek, mert olyanok is elkezdtek sportolni, akik egyébként nem annyira szoktak, olyanok is elkezdtek beszélgetni, akik egyébként zárkózottak. Amikor ezt a változást látom egy-egy táborban, mindig reménységgel telik meg a szívem.

A fiatal generációról sok rosszat mondanak: nem tudnak felelősséget vállalni, figyelni, de egy-egy ilyen tábori hét után ennek az ellenkezőjét tapasztaljuk. A Szentlélek munkálkodása az összes ilyen sztereotípiára rácáfol, kiderül, hogy mégiscsak tudnak kapcsolódni, érdeklődőek, és akár szolgálatot is vállalnak. A jó tapasztalataimat az istentiszteleten megosztom a gyülekezettel, hadd legyen ez biztatás azoknak is, akiknek nincs ebben részük. Egy-egy ilyen alkalom igazán megerősítő tud lenni. Tavaly néhány gyülekezet fiatal lelkészével összefogtunk, kéthetes közös bibliaórákat, ifitalálkozókat szervezünk Bucka Ifi néven. Egy évadot tudunk magunk mögött, jó látni, hogy a résztvevők közül néhányat sikerül felkészítenünk a fireszes szolgálatra. Például az is ennek a találkozásnak az eredménye, hogy a mostani napközis tábort olyan gyülekezeti presbiter vezeti, aki mellettem konfirmált, néhány hete a templomban kiállt, és bizonyságot tett, amire évek óta nem volt példa.