Megérint minket Júdás halála, különösen annak mátéi elbeszélése (Mt 27,3–8). Szeretnénk a felfoghatatlan bűntudat számlájára írni az áruló visszafordíthatatlan tettét. Elképzeljük, amint az elveszett tanítvány rádöbben tette súlyára, ráadásul a megvetéssel is kénytelen szembesülni, az őt megbízó vezetők egyetlen vállrándítással intézik el. A negatív hőst maga alá temeti a kétségbeesés, megindul és menekül... egészen a halálig. Modern értelmezés ez, nem sok köze van a bibliai szöveg üzenetéhez, de a rövid, utalásszerű beszámolókat gyakran olvassuk személyes igazságérzetünk tükrében. Minket jobban érdekel Júdás sorsa, mint a régieket.

A korai keresztyén irodalomban nyoma sincs felmentésnek, mondhatjuk keményebben is: a régi egyházi írók nem szánakoztak Júdáson, hanem ítéletet mondtak felette. Az életét eldobó Iskáriótes megfosztotta magát az igazi bűnbánattól, így a bűnbocsánat elnyerésének lehetőségétől is.

Ha a Júdás végzetéről szóló e heti olvasmányunkra koncentrálunk (ApCsel 1,16–20), észrevehetjük, mi érdekelte igazán a Biblia embereit. Számukra nem a horrorisztikus vég a lényeg, a zuhanással és a belső részek kifordulásával (18). Szemükben a csókkal áruló halála odahelyezte őt a gyalázatos véget érők sorába, ahogy az I. Heródes Agrippával is történt (12,23). Elismerték, hogy Júdás közülük való volt, és hozzákapcsolták az eseményekhez a Vérmező nevét is; de nem ez a hangsúlyos. Számukra igazán egy dolog számított: az Írásoknak be kellett teljesednie. Rátaláltak két zsoltárversre (69,26 és 109,8), amelyekből mi talán nem Júdás küldetését vagy szükségszerű bukását olvasnánk ki, de őket ez felvértezte. Tudták, Isten minden helyzetet fel tud használni céljai elérésére, nekik pedig tovább kell lépniük. Elkezdtek a jövőre koncentrálni, és kiegészítették a tanítványok körét. Ez viszont már másik történet.