Mi fáj önnek a leginkább a kritikában?

Amikor célt téveszt, és nem a másik cselekedetére, hanem annak személyére vonatkozik, vagy amikor a kritizált összekeveri a kettőt, és személyes sértésnek veszi, amit a tevékenységéről visszajelzésként megfogalmaznak. Lelkünk sebezhetőségétől válik nehézzé az elhordozása.

Ön hogyan reagál a bírálatra?

Attól függ, ki milyen helyzetben és hogyan közli.

Például amikor tapintatlanul, nem túl választékosan fogalmazzák meg. Ez akkor fáj a leginkább, amikor van igazságalapja, így nem utasíthatjuk el egyből.

Ha később van lehetőség megbeszélni az elhangzottakat, akkor a téma és a kettőnk kapcsolata fokozatosan a helyére kerül. A probléma rendeződése után az emlék a múltba vész. Azért van meg- és feloldatlan történetem is. Fiatal, kezdő lelkipásztorként a napi Ige, egy ítéletes prófécia alapján prédikáltam, azt az üzenetet igyekeztem átadni, hogy Isten elítéli a bűnt, viszont az ítéletet Jézus Krisztuson hajtotta végre azokért, akik az ő fiában hisznek.

Amikor az istentisztelet után a templom kapujában elköszöntünk a testvérektől, egy feldúlt idegen férfi állt meg előttem, kezembe nyomott egy papírdarabot, majd elrohant. Jöttek tovább sorban az emberek, csak később tudtam elolvasni. A tartalma ez volt: „Ha a beszédének csak annyi a hatása, hogy a levegő szén-dioxid-tartalma megnövekszik, ne menjen lelkipásztornak. Ennek az igehirdetésnek nem volt értelme, Isten szeretetéről kellett volna beszélnie. Mit képzel magáról, minek áll szószékre, ha ilyenekről prédikál?” Azóta sem láttam őt, nem rendezhettem a helyzetet, kimondta fölöttem az ítéletet és eltűnt, nem adott lehetőséget a megbeszélésére. A kritikában nem tért ki konkrétumokra, nem írta alá. Nem úgy beszéltem Isten szeretetéről, ahogyan elvárta tőlem. Az igehirdetéseim ma sem tökéletesek, biztosan akkor is fogalmazhattam volna letisztultabban, sajnos kezdő lelkipásztorként különösen előfordul, hogy rosszul mérjük fel prédikációnk érthetőségét.

Sikerült lelkileg elengednie?

Inkább tanulságként viszem tovább, némely történést tudni kell lezárni magunkban akkor is, ha megoldatlan maradt. A jó kritika a lelki közösségen alapszik, abból indul ki, hogy ismerjük egymást. Az a fajta véleménynyilvánítás nem ér célt, amelyet az utca túloldalára átkiabálunk egy idegennek, hiszen nem vagyunk tisztában azzal, mit miért tesz a másik.

Péter első levelében azt írja Jézusról: „…nem viszonozta a gyalázást; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt arra, aki igazságosan ítél.” Hogyan lehet méltóságteljesen fogadni a rosszul megfogalmazott, szeretetlen értékelést?

A körülménytől is függ, attól, hogyan hangzott el. Ha a nyilvánosság előtt igazságtalanul vádolják az evangéliumot, vagy az Istennek végzett szolgálatot, bármennyire nehéz is konfrontálódni, mégis mondjuk ki világosan és egyértelműen, hogy az állítás hamis!

Milyen lenne az ön válasza a nyilvánosság előtt? Erélyes? Esetleg halk és szelíd?

Hogy erélyes-e, az másodlagos, de határozott, egyértelmű. Pál apostol a Timóteushoz írt első levelében úgy fogalmaz: „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, csak »két vagy három tanú szavára«.” A gyülekezeti vezetőknek nagyobb a felelőssége, ezért Pál azt írja, hogy „mindenki előtt fedd meg”, ha vétkeznek. Ugyanígy ha egy presbitert, lelkipásztort, szolgálatvezetőt a közösség előtt illetnek elhamarkodott ítélettel, éles szavakkal, a gyülekezet jelen lévő vezetőinek a feladata ennek a határozott visszautasítása. Pál apostol erre utal. Ne fogadd el a pletykát! Ha egy bibliaórán elhangzik valamilyen vád, vagy az istentiszteleten valaki föláll és becsmérli Isten elhívott szolgáját, akkor a jó hírnév megőrzése kötelességünk.

Azonnal tiltakozzon? Ez azt jelentené: már eldöntöttük, hogy a kritikusnak nincs igaza, pedig nem is kérdeztünk meg másokat.

A nyilvánosság előtt azonnal reagáljunk! Ha senki sem emeli fel a szavát, akkor abból pletyka lesz, az pedig az egyházban nagy károkat okozhat.

A szószékről elég nehéz megvédenie magát az embernek.

Álljon ki a főgondnok vagy egy presbiter, mondván: „Elfogadhatatlan a támadás, amely a lelkipásztort érte!”, és vezessék ki az illetőt a templomból! Az egyházi elöljárók kritizálásának is megvan a módja, de nem ebben a formában. A bibliai rendben először négyszemközt beszélek azzal, akinek a kritikát megfogalmazom, ha nem akar változtatni, akkor következő lépésként egy vagy két hívő testvérrel intjük meg, és csak ezután visszük a problémát a gyülekezet elé. Nyilvánosság előtt kezdeni a folyamatot nem krisztusi.

A lelkész is ember, ő is hibázhat. Attól még, hogy a forma nem megfelelő, lehet igazság a vádban.

Attól, hogy valaki mások előtt mondja, még nem feltétlenül igaz. Ráadásul a Jézustól tanult rend a kritikust is védi. Amikor odafordul a többi testvérhez, hogy „beszélni kellene az illetővel, mert már szóltam neki, és nem vette komolyan az intést”, lehet, hogy a másik egy-két testvér neki fogja azt mondani, hogy „szerintünk ebben így nincs igazad”. Megszoktuk, hogy minden gondolatunkat kihangosítjuk, erről szól a közösségi média is. Bárkiről bármit bármilyen fórumon elmondhatunk, és még büszkék is vagyunk rá, hogy ez hozzátartozik a szólásszabadságunkhoz. Nem vesszük észre a károkat, amelyeket a kitárgyaltnak okozunk és annak, aki azután őt az általunk javasolt „dobozban” helyezi el. Nagy baj, ugyanis a Biblia szigorúan kezeli a pletykát, a mendemondák veszélyesek, ha Isten olyan szolgálatot bízott ránk, amelyhez szavahihetőség kell. Persze, mindenkinek vannak hibái, de nem biztos, hogy helytálló a vád. Ki dönti el, mi az igazság? A nyilvánosan kritizáló? Ő tudja? Biztosan? Inkább személyesen beszéljen a vezetővel, hallgassa meg a döntései hátterét. Ha valóban hibázott és a tanúkra sem hallgat, utána sem feltétlenül istentiszteleten feddjük meg, ott van arra a presbitérium. Nem botránygerjesztés, nyilvános megsemmisítés a feladatunk, hanem hogy segítsük a másikat Isten szolgálatára alkalmasabbá válni.

Mi határozza meg a hozzáállását a kritikához?

A pasaréti gyülekezetben nőttem fel. Vezető lelkipásztorunk, Cseri Kálmán hallotta, értette és megfontolta a gyülekezeti tagok észrevételeit. Olykor azzal kezdte igehirdetését, hogy megkeresték a korábbi istentisztelet után, vagy levelet kapott, amelyben kérdéseket tettek fel neki, vagy megfogalmazták, kihagyott pár szempontot a téma feldolgozásánál. Időnként korrigálta a korábban elhangzottakat a jobb érthetőség végett. Egyszer egy szolgatársunk rosszat mondott a fiataljainkról, mire Kálmán bácsi megintette őket. Emlékszem, milyen nehéz volt újdonsült ifivezetőként bemenni hozzá, és kiigazítani a történetet, amelyre a feddését alapozta. Másnap bocsánatot kért az érintettektől, és helyesbítette az elhangzottakat. Fiatalon sokat jelentett ez számomra, attól váltak a lelkészeim hitelessé, ahogyan a visszajelzést fogadták.

Hogyan kritizál szeretetből?

Sokszor nem vagyok ehhez elég bölcs és türelmes, inkább arról beszélek, hogyan szeretném én is csinálni. Első lépésként adjunk hálát Istennek a testvérünkért, ez meghatározza, miképpen fordulunk hozzá a későbbiekben. Másodszor erősítsük meg a jóban, Cseri Kálmántól tanultam, hogy három pozitívum előzzön meg egy negatívumot. Ez komoly munka, mivel olykor nehezen fogalmazzuk meg, miben jó a másik, mit tanulhatunk tőle. Csak ez után kérdezzünk rá a történtekre, esetleg mondjuk el, miben kellene változtatnia a másiknak. Ha érzi, hogy nem a legyőzése a célom, elismerem őt és építeni szeretném, akkor jobb lelkülettel fogja fogadni a véleményünket.

Honnan tudja, mikor jött el a megfelelő idő ehhez?

Fontos, hogy zavartalan körülmények között beszélhessünk, tudjunk koncentrálni az elhangzókra. Nem érdemes hosszan halasztani. Ha valóban kérdéssel indítok, lehet, hogy az illető csírájában változtat a viselkedésén. Ezzel segítem a megszentelődését, hiszen ez a célom.