Milyen út vezetett a tiszapalkonyai templomtól a budapesti teológiára?

Röviden: hosszú. Palkonyai református családból származom, nagyapám negyven évig volt presbiter, szüleim is azok, én pedig már gyermekkoromtól kezdve szolgáltam a templomban: karácsonykor, húsvétkor, anyák napján versmondással, énekkel. Már akkor megfogalmazódott bennem, hogy milyen jó lenne lelkésznek lenni! Az általános iskolát Tiszaújvárosban, a középiskolát a miskolci Lévay József Református Gimnáziumban végeztem.

Az Istennel való kapcsolatomban sokat jelentett a konfirmációm, az ott kapott áldás a mai napig vezérigéje az életemnek: „Harcold meg a hit nemes harcát…” (1Tim 6,12) Miskolci nevelőim és tanáraim még közelebb vittek Istenhez, mélyítették vele a kapcsolatomat, az elköteleződésemet. Pályaválasztáskor két út állt előttem: lelkipásztor leszek vagy gépészmérnök, mint édesapám. Az Úristen a lelkészi hivatás felé terelgetett, így a budapesti teológiára adtam be a jelentkezésemet, ahol 2018-ban diplomáztam.

Hogyan gondol vissza a teológusévekre?

Biztos, hogy nem véletlenül kaptam a páli idézetet konfirmációmkor, mert a teológián is meg kellett tapasztalnom: a hitért valóban harcolni kell. Sok áramlattal találkoztam az egyetemen kívül és belül is, és a magánéletemben is meg kellett élnem a hitpróbákat: kihez ragaszkodjak, emberekhez vagy az Úristenhez? Teológuséveim alatt, bár sok mindent tudtam Istenről, prédikálni is megtanítottak, az életem nem volt teljesen Istené. Ő kegyelmes volt velem, mert még mielőtt kijöttem a teológiáról, megtértem és teljesen átadhattam neki az életemet. Szolgálat közben történt, amikor másoknak beszéltem az elveszett juh példázatáról. Rám nehezedett a felismerés, hogy én vagyok az az elveszett bárány.

Éppen egy éve szolgál első önálló gyülekezetében, Üllőn. Milyenek a tapasztalatai?

Azt nem állítanám, hogy az ismeretlenbe ugrottunk bele, mert a székesfehérvár-belvárosi gyülekezetben beosztott lelkészként eltöltött éveim alatt sok tapasztalatot szereztem – és társat is találtam –, de átvenni egy előttem huszonkilenc évig szolgáló lelkipásztor örökségét nem egyszerű feladat. Nem is akartam egyből nagy változásokat a gyülekezetben, mert a fülemben csengett Faragó Csaba dunaharaszti lelkipásztor intelme: „Az egyház és a gyülekezet nem jet ski, inkább tankerhajó, lassan fordul. Ha gyorsan akarod fordítani, kettétörik.” Az elmúlt év az egymást megismerés ideje volt, de azt hamar megláttuk, hogy igény van a gyülekezetben az ifjúsági munkára, ezt elkezdtük, és nagy áldásokat tapasztaltunk meg. Egy év alatt már hét-nyolc fős magja van a csoportnak, öt ifisünk részt vett a Refisz nyári táborában is, és van három megtért fiatalunk. De megpezsdült a gyülekezeti élet is: feleségem női kört indított és tartott, amíg meg nem született második gyermekünk. Én férfikört indítottam. Gyarapodik a gyülekezet, Üllő agglomerációs város beköltöző, kisgyermekes családokkal. Sok keresztelőnk van, igyekszünk ezeket a családokat személyesen megszólítani, és vannak, akik maradnak is. Lelkészi szolgálatom ars poeticája a személyes jelenlét az emberek között. Az elmúlt egy év alatt nyilvánvalóvá vált: nagy szükség lenne méltó gyülekezeti otthonra, mert most egy valaha üzletként szolgáló, hetvenes évekbeli, könnyűszerkezetes épületet használunk gyülekezeti háznak. Szeretnénk újat építeni, amely a modern igényeket is kielégíti. Jövőre száznyolcvan éves lesz a templomunk, a gyülekezet százharminc éves évfordulóját ünnepeli. Bár a titkok az Úréi, nem tudjuk, mi a terve velünk, de igazán szép alkalom lehetne, ha a kettős évfordulót alapkőletétellel is meg tudnánk ünnepelni. Hisszük, hogy az Úristen megadja majd ezeket a dolgokat, amikor annak ideje van.