A pusztai vándorlás idejében a Mózes második, harmadik és negyedik könyve részletes előírásokat, törvényeket tartalmaz Izráel istentiszteletére, ünnepeire, kultuszára, a papi szolgálatra nézve. Áron és fiai kapták a papi szolgálat kiváltságát, az Isten és ember közötti közbenjárás, közvetítés nehéz és nemes szolgálatát.

A szabadító Úr népével vándorolt a pusztában, állandó jelenlétére emlékeztetett a szent sátor, nappal a felhőoszlop, éjjel a tűzoszlop vezette őket: „Nem távozott el a felhőoszlop nappal, sem a tűzoszlop éjjel a nép elől.” (2Móz 13,22) Heti szakaszaink között olvassuk az istentiszteleteinken rendszeresen felhangzó gyönyörű szöveget, az ároni áldást (4Móz 6,22–27). Áron és fiai kapták a feladatot, hogy ezt a papi áldást mondják Izráel fiainak és fiaira. Protestáns, református istentiszteletünk évszázados alapvető követelménye, hogy áldásként kizárólagosan bibliai szöveget mondunk és mondjunk, az ároni egyike a leggyakrabban elhangzó áldásoknak.

Áron és fiai közvetítőként és közbenjáróként áldást mondanak, áldást kérnek a népnek és a népre, de maga az Úr áld, Isten ígéri jelenlétét, velünk és értünk létezését e bátorító, biztató, vigasztaló szavak által: „Így mondják ki a nevemet Izráel fiai felett, és én megáldom őket.” (4Móz 6,27) A régi fordítás szerint: „Így tegyék az én nevemet Izráel fiaira”, azaz ezekkel a szavakkal helyezik Isten nevét, óvó és féltő jelenlétét a vándorló, eleső, csüggedő, otthont vágyó népre, legyen bármilyen állapotban és élethelyzetben. Az áldásért a közvetítő, a pap és a lelkész is könyörög. A széttárt, felemelt kéz ezt fejezi ki.

Kiváltság és felelősség áldást mondani, áldásért könyörögni közösségeink számára, hogy minden időben maga az Úr őrizzen meg, könyörüljön rajtunk, adjon békességet, teljességet.