Irodalmi estjein hogyan tudja még mindig elérni azt a szellemi, érzelmi izzást, amely olykor a versmondó Latinovitsot juttatja eszünkbe?

Én nem a változatlanságot érzékelem az előadásmódomon. Arany János balladái gimnazistakoromtól kísérnek a pályámon. A walesi bárdok különböző életszakaszaimban elmondott felvételei megvannak, nyomon tudom követni, hogyan változott az előadás, ahogy idősödtem, hogyan mondtam a gimnáziumban, harmincévesen és most, ötvenen túl. Az a fajta izzás, szenvedély, amelyre a kérdés irányult, valóban megmaradt – de átalakult. Fiatalon a kirobbanó energia volt a jellemzője, ha nem is zabolátlanság, de a határokat feszítő kontrolláltság.

Ma már nem az izzás hőfokát tartom legfontosabbnak az előadásban – ahogy az ember idősödik, nem is tudná ezt megtartani –, sokkal inkább annak igazságát, amelyet az izzás azért nyilván hitelesít. Nem engedem úgy el a verset, mint valaha, ami sokkal inkább lehetőséget kínál arra, hogy átplántálódjék a hallgatóságba a versben épp soron következő gondolat. Még jobban figyelek arra, hogy ennek érdekében minden szünet vagy hangsúly a helyén legyen.

Milyen előzmények vezettek a pódiumművészeti kibontakozásához?

Egy remek pedagógus hatására én már tizennégy éves koromtól kezdve tudatosan készültem a színészi pályára, de nem gondoltam, hogy versesteket tartok majd. A középiskolában a magyartanárnőm állandóan szerepeltetett, szavaltatott ünnepségeken, versenyeken. Ám ahhoz, hogy maga a versmondás érdekeljen, az kellett, hogy gyerekkoromtól bújjam klasszikusainkat. Mégis harmincéves voltam már – fél évtizednyi színészi pályával a hátam mögött –, amikor elkészült az első önálló estem. A Soproni Petőfi Színház társulatának voltam a tagja akkoriban. Mikó István – a korabeli igazgató – ösztönzött erre…

Hadd szúrjam közbe az új nemzedék kedvéért: Mikó István a megzenésített verseket előadó Kaláka alapító tagja is volt.

Úgy van, kivételes énekhanggal. Miközben zseniális színész, aki színházigazgatóként is remeknek bizonyult, figyelt a társulatára, különösen a fiatalokra. Építette a szakmai életedet, tudatosan adott neked szerepet, de előre gondolkodott azon is, mit fog adni neked legközelebb, mérlegelve, készen vagy-e már rá. Ő adott nekem először ilyen feladatot: mi lenne, ha irodalmi estet készítenék? Hiszen a környéken sok középiskola van, egy újabb diákbérlet-sorozattal meg tudnánk szólítani a fiatalokat. Rendben, de mi legyen az est tartalma? Nekem Arany János költészete az alfa és az ómega. A walesi bárdokkal nyertem meg az országos Arany János balladamondó versenyt Nagykőrösön 1988-ban, az érettségi évemben, az elődöntőben a Híd-avatást kérték. Az áldott emlékű Bánffy Gyuri bácsi volt a zsűrielnök… Így csak az lehetett a belső szikra, hogy a történelmi tárgyú Arany-balladákból álljon össze a műsor; a gyerekek úgyis tanulják ezeket. Az anyag egy részét tudtam, de hozzáválogattam még, hogy történelmi íve, időutazás jellege legyen az egésznek. A Szent Lászlóval indultunk, aztán a reneszánsz korszakba léptünk a Pázmán lovaggal, amely ugye az egyetlen vígballadája Aranynak. Aztán jöttek a legveretesebbek: a Szondi két apródja a török idők megidézésére, természetesen A walesi bárdok, amely a levert szabadságharc és a Habsburgokkal szembeni ellenállás jelképe, a végén pedig a polgárosodáshoz érkeztünk el, a Híd-avatás öngyilkosaihoz, akiknek az idős Arany mintegy riporteri megszólaltatója egy nagyszerű látomásban. Előzőleg is sokat léptem fel versekkel, de teljes, általam szerkesztett irodalmi estem addig nem volt. Ez a produkció volt egyben a Soproni Petőfi Színház 2000-ben induló kamaraszínházának első bemutatója.

Ezzel azonos a Jézusa kezében kész a kegyelem címet viselő Arany-ballada-estje, amelyet szerte az országban, sőt Európa-szerte több helyen előadott az utóbbi években?

Lényegében igen, bár akkor Üres a híd címmel ment. Egy kiváló dzsesszgitáros barátom – sajnos azóta már elköltözött –, Suha Kálmán írt zenéket hozzá, közös verslemez is született belőle annak idején. Nem sokkal később aztán, 2002 körül vége lett a Soproni Petőfi Színház egy jeles korszakának, Mikó István lemondott a társulat éléről, az új vezetőség már nem tartott rám igényt.

Még ne engedjük el az egyik legnagyobb református költőnket. Hiszen Arany János említésével máris a sűrűjébe kerültünk az interjúnak – egyúttal a magyar nyelv erdőzúgásába is…

Arany a nyelvezetében és szókészletében csodálatosan képes sűríteni a magyar nyelv minden remekét. Ez a lángelme és nagy lélek pár tőmondatban képes volt pontos jellemrajzot, sorsot adni valakiről, tanúsítja ezt a Híd-avatás is. Mások órákat locsognának, hogy felvillantsák a lényeget, Arany egy életet mond el néhány szóban: „Egy tisztes agg, fehér szakállal, / Lassan a hídra vánszorog: / „Hordozta ez, míg bírta vállal, / A létet: mégis nyomorog!” – / Fogadd be, nyílt örvénytorok!”

A legjobban megválasztott, legkifejezőbb szavak… Emiatt is rajongok Aranyért. A lelkivilága annyira magyar, annyira a miénk, annyira benne van teljes múltunk, jelenünk, jövőnk.

A reformátusságot mennyire érzi benne?

Már csak az egyszerűségében, a lényegre törő megfogalmazásaiban is. Látom magam előtt, amit megjelenít. És hát Aranynak mindig megmaradt a mély keresztyén meggyőződése, Istenhez viszonyul a műveiben erkölcsi, lélektani, politikai kérdésekben egyaránt. Isten döntéseinek alázattal való elfogadása mindig ott lüktet a verseiben, balladáiban.

Petőfit is ennyire szereti, ha idén Petőfi-esttel rukkolt elő?

A nyári Kőfeszten bemutatott Petőfi-estem összeállításakor gondban voltam. Az ő arisztokráciagyűlölete mellett jelentkező egyházgyűlölete eléggé túlzásokba ragadta ezt az evangélikus gyökerű ifjú költőzsenit, elvakította az örök értékeket is kidobáló francia forradalom véres története.

Akkor miért született meg ez a műsor?

Prózai oka is van: az említett kővágóörsi központú fesztivál gazdáinak idén ez volt a kérése, tekintettel Petőfi születésének bicentenáriumára. A Kőfeszt megalapítása óta, azaz öt éve mindig más műsort kellett vinnem. De Petőfit próbatételnek éreztem a nagyságán túl amiatt is, hogy eddig elkerültük egymást. Tengernyi Petőfi-előadás készült már. Ezért én olyan előadást szerkesztettem, amely nem annyira a romantikus fényben ágáló Petőfi Sándort próbálja meg felvillantani, mint inkább a szobájában kicsit magába roskadva gondolkodó fiatalembert. Erre adott óriási lehetőséget a Petőfi–Arany-levelezés és egyéb levelei, mindenekelőtt az Útirajzokéi, amelyekben a magyar táj és ember szeretete kirajzolódik.

A Petőfi-esten megható egységben láttuk a két barát szellemét. Ön sziporkázott ennek bemutatásában.

Úgy láttam, hogy a közönséget is meghatották a két költő finom együtt rezdülései. A sokszor úton lévő Petőfi írja: „Én olyan ember vagyok, hogy amely házba bemegyek, szeretem magamat hanyatt vágni a ládán.” Arany János szellemesen válaszol neki: „…olyan ember vagy, ki »hanyatt vágod magad a ládán« […] hanem ezt, persze, csak nálunk, falun tehetnéd, mert a pesti szalonokban (Isten bocsá’) láda nincsen.” Petőfi azt is körmöli barátjának: „Hiába, a népköltészet az igazi költészet. Legyünk rajta, hogy ezt tegyük uralkodóvá! Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék…” Arany azzal replikázik: „Önnek elveit a nép és költészete felől forró kebellel osztom... hisz nekem önzésből is azt kell tennem! Nemzeti költészetet csak azontúl reméek, ha előbb a népi költészet virágzott.” És egyébként így is gondolta a későbbi akadémiai elnök. Szerették és értékelték egymást, ezt ki is mutatva.

Önnek kiterjedt színészi élete volt. Vége szakadt ennek azután, hogy Mikó István igazgató lemondása következtében el kellett jönnie a színháztól?

Mivel onnan akkor elküldtek, anyaszínház nélkül maradtam. Addigra elindult a karrierem, remek szerepek sokaságát kaptam már Sopron előtt is. Felléptem még pár évig több helyütt az országban, folytathattam volna a vidéki létet, de nem ezt választottam. A 2004-ben induló Magyar Katolikus Rádióhoz szerződtem. Ez stabilitást adott, megházasodhattam, családot alapíthattam, ami az állandó vándorlást feltételező színészléttel sokkal nehezebb lett volna.

Hogyan lehet egy református ember – a nagytétényi református gyülekezet tagja, egykori presbitere – a Magyar Katolikus Rádió főbemondója mindmáig?

Úgy, hogy ott van szüksége rám az Úrnak. Szeretettel fogadtak, nem bántottak a református hitemért, amelyet mindig is vállaltam. Örömmel fogadtam volna a saját egyházamtól is hasonló ajánlatot, de nem volt, nincs ilyen országos rádiónk.