... próféta kívánta a halált a pusztában. Elege lett mindenből, éppen azután, hogy legyőzte a pogány papokat, és megmutatta, hogy egyedül Isten az Úr. Kihívta párbajra Baal papjait és prófétáit, hogy legyőzze őket Isten segítségével. Áldozóhalmokat építtet, hogy tüzet kérjenek az áldozatukra. A saját oltárát még vízzel is meglocsolja, és megtörténik a csoda, Isten leküldi villámait az égből, Illés áldozata meggyullad, és egészen elég. Baal papjai hiába táncoltak az oltáruk körül, nem sikerült tüzet gyújtaniuk. Illés a harc hevében elfogatja őket, négyszázötven Baal-papot lemészároltat szörnyű vérfürdőben. Nem tud leállni. Győzött, mégis továbbmegy, súlyos ítéletet hajt végre azokon, akik nem Jahvét szolgálták. De azután megijed a királyné, Jezábel haragjától és fenyegetésétől, és a pusztába menekül.

A hívő ember is kerülhet csapdába. Olyat akar teljesíteni, amit Isten már nem kér tőle. Illés módjára mi is elfáradunk, talán éppen az erőszakos versengésben, az agresszív életmódban. Mert a kifáradást legtöbbször nem a feladat, a szolgálat, a munka elvégzése okozza, hanem a szorongás. Elvárásoknak igyekszünk megfelelni, talán éppen saját elvárásainknak.

Egy jó nevű angliai egyetemen pszichológiai felmérést végeztek. Megdöbbentő volt az eredmény: az emberek hetven százaléka küzdött kisebbrendűségi érzéssel, de nemcsak az egyetemi hallgatók, hanem a tanárok és oktatók hetven százaléka is. Még keservesebb, ha a szorongás és kisebbrendűségi érzés váltakozik azzal, hogy néha viszont túlbecsülik magukat. A próféta úgy érzi, egyedül maradt. Kiégés, depresszió, halálvágy keríti a hatalmába, nincs senki, aki megértené őt. „Illés megijedt, felkerekedett és ment, hogy mentse az életét […]. Odaért egy rekettyebokorhoz, és leült alá. Azt kívánta, bárcsak meghalna, és így szólt: Elég most már, Uram! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb az elődeimnél” (1Kir 19,3–4).

De Isten nem elveszi, hanem megerősíti az életét, felüdíti. Megszólítja, halk és szelíd hangja helyreigazítja. Gyökössy Endre „Illés-szindrómának” nevezi a túlpörgést, tetézve a felelősségünk és fontosságunk túlzott mértékével. Ha egy ilyen nagy próféta, mint Illés, ekkora mélységbe zuhant, akkor bevallhatjuk mi is, hogy néha elfáradunk, elkeseredünk és elegünk van.

A siker is, de a tartós sikertelenség, keserűség és magány is vezethet halálvágyhoz. A zsidókhoz írt levél azonban figyelmeztet: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön” (12,15).