Az íróknak szóló első szabályként fogalmazta meg Kurt Vonnegut, több kultikussá vált regény szerzője, hogy soha ne használjanak pontosvesszőt. Regényeiben, kisprózai írásaiban és előadásaiban is többször visszatért az intés: a pontosvessző semmire se jó, semmire nem utal, semmit sem jelent – mindössze annyit, hogy a leírójuk járt egyetemre. Mást mond erről a magyar helyesírási szabályzat: a többszörösen összetett mondatokban pontosvesszővel határoljuk el egymástól a szorosabban összetartozó tagmondatok csoportjait, de pontosvessző állhat kéttagú összetett mondatban is, ha a tagmondatok kapcsolata laza. A felsorolásban is ezt az írásjelet használjuk, amikor azonos szerepű, vesszőkkel tagolt mondatrészeket különítünk el a másfélékből álló sorozattól.

Megnyugtatásképpen: nem nyelvtani szabályokat fogok sorolni, noha írásjelekre alapozom a mondandómat – nem is gondolnánk, hogy ezeknek a jeleknek mennyiféle jelentése lehet! A pontosvesszőt mellőzöm, Vonnegut és az olvasók örömére, helyette a pontról, a felkiáltó- és a kérdőjelről szólok, nem feltétlenül ebben a sorrendben, mert közbelép néha a gondolatjel. Az ezt megelőző mondat végén felkiáltójelet használtam, pedig nem kiáltottam föl, nem tiltottam, nem figyelmeztettem, csupán a figyelmet szerettem volna fölhívni a jelentések sokféleségére.

A Debreceni Református Kollégium belső homlokzatán olvasható „Orando et laborando” ősi jelmondat végén nincs semmilyen írásjel. Lehetne pont, mert az „imádkozva és dolgozva” olyan ténymegállapítás, mely a keresztyénségben egymástól elválaszthatatlan egzisztenciális szükségleteket állítja egymás mellé, egymás kiegészítéseként, sőt feltételeként. Ha felkiáltójel állna a végén, az figyelmeztetne is: imádkozás közben se feledjük a munkánkat, és a feladatot végezve se mellőzzük az Istenhez fordulást, az erő- és áldáskérést, a köszönetmondást.