A pusztai vándorlás utolsó szakaszát, amikor a végcél már közel volt, problémák, zúgolódások, lázadások, kétségek és kísértések, valamint Isten által rendelt büntetések és jelek sokasága kísérte. A szívekben és a lelkekben felerősödő kérdések, a külső fenyegetettségek bizonytalanná és türelmetlenné tették a népet. Jakab apostol tanítása szerint: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe.

Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.” (Jak 1,14–15) Az emberek Isten és Mózes ellen szóltak, lázadtak: „Miért hoztatok föl bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt!” (4Móz 21,5) Teherré vált a szabadulás és a gondviselés, amely csodamód tartotta meg Izráelt. Az Úr mérges kígyókat bocsátott a népre, a megmart emberek közül többen meghaltak. A bűnvallás után Mózes isteni parancsra rézkígyót készített: „Ha azután megmart valakit a kígyó, és föltekintett a rézkígyóra, életben maradt.” (4Móz 21,9)

A rézkígyó az Úr által rendelt gyógyulás és szabadítás féltve őrzött jele lett. Ezékiás király korában az istentiszteletet újból meg kellett tisztítani a bálványimádástól és az idegen vallási elemektől: „Darabokra törette a rézkígyót is, amelyet Mózes készített, mert Izráel fiai mindaddig tömjéneztek neki. Ezt a kígyót Nehustánnak nevezték.” (2Kir 18,4) Pál apostol a történetet Krisztus kísértése elleni figyelmeztetésként említi (1Kor 10,9).

A mennyből alászállt Jézus saját felemeltetésének előképeként idézi Nikodémusnak a pusztai történést: „És ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14–15)