Erich Fromm (1900–1980) német filozófus és szociálpszichológus a Menekülés a szabadság elől című könyvében (első megjelenése: 1941) ír szemléletes tanulmányt arról, hogy az ember mennyire fél az önállósodástól, a felelősség vállalásától. Annyira, hogy inkább hajtja fejét rabigába, és visszakívánkozik különböző függőségi helyzetekbe, mintsem harcoljon érte. Pedig vele született vágya a belső szabadság és függetlenség, és amit kívülről biztosít törvény, körülmény és lehetőség, azzal még nincs kielégítve ez a belső igény. Ráadásul nem is tud helyesen élni velük, gyakran szorong és tehetetlen. Ezért a szabadság terhe elől új függőségekbe és alávetettségbe menekül.

Az első kiadás után huszonöt évvel azt írja: „A Menekülés a szabadság elől azonban azt mutatja be, hogy a modern ember még mindig szorong, és minduntalan arra csábítják, hogy a legkülönfélébb diktátorok javára lemondjon szabadságáról, vagy hogy egy nagy gépezet alkatrészévé válva veszítse el szabadságát, s egy jól táplált, jól öltözött, ám szabadságától megfosztott robot váljon belőle.” „Az egyén még kisebbnek érzi magát akkor, ha nem csupán óriási vállalatokkal, hanem a nála gyorsabban és helyesebben gondolkodó számítógépek szinte teljesen önvezérelt világával találja szembe magát.” Előrevetíti a mesterséges intelligencia elterjedését és kihívásait, amelyek ma már bonyolítják a szabadság fogalmának értelmezését.

„Az embert és a jelenlegi viszonyokat tanulmányozó gondolkodók előtt egyre világosabb: a legnagyobb nehézség abból fakad, hogy az egyén értelmi képességének fejlődése messze megelőzte érzelmi fejlődését. Az ember agyával a XX. században él már, míg szívével a kőkorszakban. A legtöbb ember még nem tett szert olyan érettségre, amely lehetővé tenné, hogy független, racionális és tárgyilagos lény legyen. Mítoszokra és bálványokra van szüksége. Csak így tudja elviselni, hogy egyedül van, s hogy nincs rajta kívül más tekintély, amely értelmet adhatna életének” (Előszó az 1966-os kiadáshoz).

Fromm írása ma is tanulságos. Érzékletesen ábrázolja az ember magányát, az istenpótlékok mindig újra kísértő igényét. Az ószövetségi történetek olvasása közben látjuk, hogy Isten népe is sok kísértéssel küszködött a pusztában, a szabadság felé vezető úton. Félelmükben vezetőik, Mózes és Áron ellen lázadtak és visszakívánkoztak Egyiptomba, a rabszolgabiztonságba. Mózes közbenjárására volt szükség ahhoz, hogy a szabadító Istennel való kapcsolatra rátaláljanak, arra az Úrra, aki a belső szabadság ajándékát is ígéri nekik és munkálja bennük (Ld. Zsolt 3,9).