Mi segítette azt, hogy a feudális Magyarországon, amely még három részre is szakadt, ekkora fogadókészség legyen az Isten hamisítatlan kinyilatkoztatásához visszatérő reformáció iránt?

Sok oka volt ennek, kezdjük ott: Magyarország a középkortól kezdve élénk szellemi kapcsolatban állt a környező országokkal, elsősorban annak révén, hogy vándordiákok külföldi egyetemeken tanultak. A peregrinációnak nevezett jelenség célpontjai részben kicserélődtek, megjelentek a protestáns egyetemek, főleg Hollandiában, Németország fejedelemségeiben és Svájcban. A sokszor magyar nemesi támogatással ott tanuló diákjainknak felbecsülhetetlen szerepe volt abban, hogy Magyarország hamar a reformáció éllovasai közé került.

A német reformáció individualistább, ugyanakkor fejedelem-központúbb volt, mint a svájci reformáció. Utóbbi hite centrumába Istent és az Úr-elöljárók-közösség hármas szövetségi viszonyrendszerét helyezte. Magyarországon az említett két típus egyfajta vegyüléke jött létre. A lutheranizmus főleg a németek és a szlovákok között hódított, a magyarság az 1540-es és 60-as évek között egyértelműen a svájci reformáció mellett kötelezte el magát. Erdély sok tekintetben külön utat járt: itt az alapvetően itáliai gyökerű unitarizmus is meggyökeresedett.

Azon túl, hogy – és ezt mint hívő tudós biztosan akceptálja – Isten Szentlelke támasztott ébredést, milyen lelki oka lehetett még a fogékonyságnak?

A magyarság reformációs háttérélményét három tényező határozta meg. Az egyik a Moháccsal induló rettenetes nemzeti megaláztatás, fokról fokra széttagolódás, állandó hadjárások, szörnyű pusztítások elszenvedése. A másik: a katolikus hatalmaktól való állandó elárultatás az ország vérzése közben – pápaság, Habsburgok… Harmadikként említendő, hogy a koronát megszerző Habsburgok – bár hangsúlyozták a magyar királyi címüket és ígérték az ország megvédését –, alapvetően idegen hatalomként viselkedtek. Ráadásul a nyugati központosító törekvések mintájára Magyarországon is erősebb központi hatalmat akartak létrehozni. Ezért a nemesi közösség érdekérvényesítő szándéka is benne volt abban, hogy gyorsan fejlődött nálunk egyfajta patrónusi reformáció. De a reformáció elterjedését Magyarországon széleskörű társadalmi egyetértés övezte. Ezt mutatja, hogy európai összehasonlításban nagyon kevés volt az atrocitás.

Mit tart az olyan vélekedésről, hogy a török a meghódoltatott területeken maga is támogatta a reformáció elterjedését?

Legalább annyi üldözési, mint támogató mozzanatot tudunk a korból felhozni, tehát erős túlzás, hogy a török uralom támogatta volna a reformáció elterjedését. Viszont alaposan hozzájárult. Nemcsak a mérhetetlen szenvedések okozásával, amelyek sokakat Isten dolgai felé tereltek, nemcsak a hierarchikusan szervezett katolikus világi papság ellehetetlenítésével, hanem politikájának egyéb megfontolásaival is. A török a balkáni tapasztalatai alapján leszűrte, hogy uralmának konszolidációja érdekében bizonyos egyházi önszerveződést engednie kell. De csak akkor, ha a hátterében nincs reprezentatív társadalmi erő. Szóval a hozzáállás felemás volt: csak az egyszerű lelkészeknek, iskolamestereknek – illetve a ferencesek megtisztultabb ágához tartozó, gyakran protestánssá váló cseribarátoknak – engedte meg a vallási élet szervezését, mert ezeket a saját struktúrájában meg tudta tűrni… A másutt patrónusi reformációt megvalósító nemesi meg városi közösségeket a török tudatosan kiűzte a saját területéről, mert se a nemesi, se a városi polgári privilégiumokat nem tolerálta. Csak a mezővárosi közösség autonó miája maradhatott meg, így a hódoltsági területeken mezővárosinak nevezhetjük az ott jellemző reformációt. Említette, hogy a katolikus papság helyzete romlott a török jelenléte miatt.

Ez mennyire szolgálta a reformáció hazai térhódítását?

Megroppant maga a katolikus egyházi felépítmény is, már a mohácsi csata következtében, illetve azért, mert az ellenkirályok és I. Ferdinánd idején hosszú ideig nem töltötték be a megüresedett főpapi hivatalokat, hogy a király érdeke szerint azok javai a kincstárra háramoljanak. Ebben a helyzetben gyakran előfordult, hogy hatalmaskodó földesurak szerzetesközösségeket oszlattak föl birtokaik megszerzése céljából. Az ilyen elbirtokláshoz vezető jelenségek egészen 1548-ig eltarthattak, mivel egészen addig nem állt helyre a védelmet nyújtani képes hierarchia. Akkor azonban törvény született a királyi Magyarországon a katolikus egyház maradékainak a megmentésére, be kellett tölteni ismét a katolikus főpapi hivatalokat. Ennek következtében megmaradt egy katolikus főpapi réteg.

A protestáns rendek sem vették a stallumokat támadás alá. Mivel Bécs amúgy is fellépett a rendiség ellen, nem akarták a rendiség bástyáit rombolni, amelyek mögé maguk is be tudtak húzódni. Mégis: a főpapi réteg újraélesztése és a jezsuiták 1564-es megjelenése ellenére a társadalom folyamatos protestantizálódása előrehaladt. Ez szinte hihetetlen, ha azt vesszük, hogy a teljes magyar nyelvű Bibliára még 1590-ig várniuk kellett... Egy protestáns prédikátort a Károli-biblia vizsolyi kinyomtatásáig is fontos dolgok különböztettek meg egy katolikus alsópaptól. Megnősülhetett, hosszabb prédikációkat tartott, sőt, ő már a liturgiai szövegeket is népnyelven mondta. A protestáns istentiszteleteken magyarul énekeltek, kialakult, elterjedt és növekedett az énekkincs. Sztárai Mihály, Skaricza Máté nemcsak prédikátor, hanem énekköltő is volt. A születő népénekekben rengeteg zsoltárparafrázist találni, végtelen teológiai mélységgel, ezeket énekelték maguk az egyszerű hívek is – vagyis a protestáns éneklés útján is demokratizálódás következett be az istentiszteletben.

Úgy is mondhatnánk, hogy a hívek hozzáfértek a teljes értékű lelki eledelhez?

Igen. Ennek is köszönhető, hogy a reformáció folyamatosan szűrődött lefelé. A hagyományos katolikus liturgia egészen az 1960-as évek közepéig latin nyelvű maradt – a pap és a ministráns énekelt, természetesen latinul, a főszékesegyházban pedig képzett kőrus látta el az énekszolgálatot –, ezzel szemben a protestáns hitvitázó irodalom füzetecskéit a e. mezővárosi polgárok akár messzi vásárokrais elvitték magukkal. Méliusz Juhász Péter egy írásában meg is köszöni nekik. Úgyhogy az ő tevőleges lelkesedésük nyomán is kizendült az evangélium.

Mégis: Luther tollából a németek már 1534-re teljes Bibliát kaptak...

Igen, az első protestáns bibliafordító, Sylvester János 1541-ben is még csak egy teljes Újszövetséget tett le az asztalra. Sajnos olyan – dunántúli – nyelvjárásban, amely nem vált népszerűvé és nem terjedt el, hiába volt szép a fordítás, és hiába talált főúri támogatót a kinyomtatásához. A németeknél 1517 után félnemzedéknyi idő kellett a teljes nemzeti nyelvű Bibliához, nálunk vagy kétnemzedéknyi idő. Ezalatt lelte meg a magyarság azt a közvetítő nyelvjárást, a felső-tiszait, amely mindegyik magyar nyelvjárásban népszerű tudott lenni, illetve megtalálta azokat a mezővárosi és főúri patrónusokat, akik által nyolcszáz példányban ki is tudta nyomtatni Károli Gáspár és fordítóközössége munkáját. Magyarországon akkor öt nyomda volt összesen, míg egyedül az egyetemi Heidelberg városában huszonöt... Ez mutatja a jóval fejletlenebb viszonyainkat, ám a magyar nyelvű teljes Bibliát két generáció alatt annál inkább óriási teljesítménynek tekinthetjük!

Mi lehetett e nagy teljesítmény mögött?

A protestáns prédikátoroknak korábban is kellett hogy legyen egy latin nyelvű Bibliájuk, kisebbfajta magánkönyvtáruk is volt már. Döbbenetes, hogy Magyarországról tapasztott sövényfalú iskolákból kerültek ki a peregrinusok először német, aztán holland és angol, legkisebb részben svájci egyetemekre. Csodálkoztak is odakint a professzorok, hogy ezek a „messzi Barbaricumból” érkező magyarok milyen jó latin-, esetenként ógörögtudással rendelkeznek. Hogy mi következik ebből? A gazdaság folyamatosan pusztult a három részre szakadt országban, a vagyonok menekíthető része is gyakran odalett, de az a kulturális gazdagság, amelyet ez a szegény közeg létre tudott hozni – az adott korra nézve is, illetve máig kihatóan – hatalmas megtartó- és missziós erőt eredményezett. Jelenünkre is tanulság: hosszú távon a legkifizetődőbb befektetés az, amit a kultúrába helyezünk.