Mikor hallotta meg az örömhírt?

Egészen kiskoromtól kezdve jártunk a családommal templomba. Az első emlékem a református éneklés, ugyanis a nagymamám nagyon sokat énekelt, én közben játszottam. Viszont a Biblia teljes üzenetével felsős koromban kezdtem el mélyebben foglalkozni, vagyis konfirmációs felkészítő órán. Azonban először úgy gondoltam, ez nekem túl elvont, nem éreztem azt, hogy adhat valamit, a közösségben is kicsit kívülállóként éreztem magam. Konfirmáció után hatalmas kérdés volt számomra, hogy mivel lezárult ez a kétéves futam, amiért a gyülekezetbe és a felkészítőre jártam, kell-e ez nekem továbbra is, valamint mi az üzenete és tartalma ennek az egésznek.

Ezért nyitott füllel és szívvel mentem be az ifialkalmakra, ahol éppen Márk evangéliumát tanulmányozták. A történeteket már hallottam gyerek-istentiszteleten, konfirmációs órán, de végre megértettem a mélyebb tartalmát is. Tizenöt-tizenhat éves voltam, amikor elkezdtem valóban meg is tenni, amit az Igében olvastam, és ez megváltoztatta az életem. Akkoriban nagyon aktívvá vált az imaéletem is. Azóta az imádság az, amitől sokkal könnyebb az életem, más az ember lelke, szelleme, egész lénye, ha ezt az Isten tartja a tenyerén.

Tanárnak készült, mégis teológiára vitte először az útja.

A felmenőim között is voltak, akik tanárok szerettek volna lenni, csak az élethelyzetük ezt nem engedte. Édesanyám az első, akinek ez sikerült a családunkban. Ötödikes koromtól kezdve tizenegyedik osztályig tanárnak készültem, először magyar–történelem, majd történelem–német szakosnak. Nem is teljesen tudatosan, de már erre gyakoroltam, amikor felsős koromban úgy tanultam, hogy egy képzeletbeli osztályt tanítottam, egy kis táblám is volt a szobámban. Így készültem, ez volt a tervem egészen az érettségi előtti nyárig, amikor jött egy buktató, és Isten üzent, hogy „emberhalásszá teszlek”. Ettől először elzárkóztam, majd három különböző igei üzenet és a lelkészemmel való beszélgetés után arra jutottam, hogy dédelgethetek egy álmot akár tíz évig is, ha ezt nem Isten jelölte ki, az rémálommá fog válni. Így végül a tanári szak helyett teológiára adtam be a jelentkezésemet.

Végül tanár is lett.

Különös kegyelem volt. Félelemmel, sőt kicsit rettegve kezdtem a teológiát, aztán az első vizsgaidőszakban jött egy áldássorozat, képességemen felül teljesítettem, mert olyan vizsgahelyzetek teremtődtek, amelyekben az Úristen megmutatta, hogy itt van a helyem, és megnyugtatott. Harmadéves teológusként kimentem egy évre Németországba, ami szintén korábbi nagy vágyam volt. Ott pedig azt éreztem: ha valaha, akkor most kell elkezdenem nyelvet tanítani, mert amikor majd lelkészként szolgálok, nem fogok tudni így fejlődni németből. Akkor úgy voltam vele, hogy lássuk, mit ad az Úr, jelentkezem tanár szakra. Ekkor még Németországban voltam, lehetetlennek tűnt, hogy mindent elintézzek külföldről, de sikerült. Isten kegyelméből felvettek, ahová én azzal az imádsággal indultam el, hogy csak addig csinálom, amíg a teológia rovására nem megy. Különös kegyelem volt az is, hogy amikor elkezdtem párhuzamosan tanulni a tanár szakon, a teológiai eredményeim is sokkal jobbak lettek. Így megtapasztaltam, ha valamiről lemondunk, ami igazán fontos, és neki adjuk, akkor ő a többszörösét adja vissza. Így egy évvel a teológia befejezése után hittan–német szakos középiskolai tanár is lettem.

Hogyan dőlt el, melyik iskolában lesz tanár?

Gyakorlatra a Baár–Madasba mentem. Nagyon tetszett az iskola szellemisége, a gyerekekkel is megtaláltam a hangot, így a presbitérium engedélyével boldogan fogadtam el a lehetőséget, hogy hosszabb távon is ott taníthassak. Ez a kettő nem is áll olyan messze egymástól. Az én hitvallásom szerint a tanár feladata elsősorban nem a szaktárgyi tudás átadása. Az csak akkor történhet meg, amikor a gyermek lelkileg rendben van. A tanárok valahol lelkészek, és a lelkészek tanárok is, ez a kettő kéz a kézben jár.