Húgával együtt vallásos nevelésben részesült. Még a kálvinista Rómában sem lehetett ez egyszerű gyerekkorában, a negyvenes évek végén, az ötvenesekben. Mennyire erősítette hitét ez a kettősség, a legnehezebb kommunista időkben reformátusként élni?

Hálás vagyok a Teremtőnek, hogy az öreg cívisvárosba születtem. Igen, református családból, egyszersmind gazdálkodó famíliából származom. Apánk korán elhagyott bennünket, anyánk kuláklistára került, nagyanyánk nevelt bennünket tovább. A legkeményebb időket gyermekként éltem meg, a kinti világtól az otthonunkba, a családba való visszavonulás védett, erősítve a bizalmat, a meghittséget benn – a famíliánkban.

És persze a hallgatás és befelé fordulás, az elmélyülő szemlélődés célszerűségét odakint – az iskolában és azon kívül is. Ez a viszonyom a kettészakadt világhoz megmaradt később is, a forradalom után, abban az időben, amikor már enyhülni látszott a közélet. A kiüresedett, képmutató, hazuggá váló szavak helyett jöttek a kifejezés egyéb – vizuális – módjai, amelyekkel őszintének lehetett lenni.

Debreceni születésűként természetes, hogy művészi munkássága erősen kötődik ehhez a városhoz. A település és környéke hírességeit, embert és közegét korábban például linómetszet-sorozatban is megörökítette, az utóbbi időkben rézkarcban. Számos élményének és művészi ihletének forrása bizonyára a gyerekkorából származik.

Szegénységben éltünk, de élményekben gazdag gyerekkorunk volt. Az István gőzmalom szomszédságában nőttem fel. A malomtó és környékének világa örök élményként raktározódott el bennem, amelyből merítve alkotok a mai napig. Folytatva a múltba merülő képzelet útját, kissé távolabb, fenn, a „Parnasszuson” a dombtetőn nyújtózkodó Poroszlai Úti Általános Iskola látható, ott kaptam az első bizonyítványt. Továbbhaladva, a madárcseresznyefa-soros, földes Nádor utcai házunkat elhagyva, a Dózsa György utcában folytatódott az utam, a Cserepes és Garai utcákat érintve érkeztem a Fazekas Mihály Gimnáziumba. Ami a további közeget és élményvilágot illeti: nem hagytam figyelmen kívül a Déri Múzeum és a Kollégium nyugalmat és bölcsességet árasztó arculatát sem…

A Fazekasban a jeles költő, Kiss Tamás – Weöres Sándor kortársa, barátja, egyszersmind református teológus – volt a magyartanára. Tőle milyen indíttatást kapott? Kiket tekint a képzőművészetben mestereinek?

Kiss Tamás kiváló, példaadó tanárként is megmutatta, hogy a művészet ereje: szép és egyszerre igaz, miként a természet és az idő képes enyészetté morzsolni az örökké tartó keménységűnek vélt eszméket és intézményeket. A hit, igazság és művészet hármasságának érvényesítése – talán ebben volt leginkább hatással Kiss Tamás a tanítványaira. Ami a képzőművészetet illeti, közben képzeletben a Fazekas-gimnáziumból, a Hatvan utcából a Piac u. 45. szám alatti házhoz érkeztem, annak negyedik emeletén működött az 1947-ben létrehozott első debreceni Képzőművészeti Szabadiskola (1969-től Medgyessy Ferenc Képzőművészeti Kör és Szabadiskola – a szerk.). Szívesen és szorgalmasan jártam oda. Veress Géza, Menyhárt József, Bíró Lajos és Félegyházi László festőművészek megtanítottak vizuális nyelven beszélni, belülről látni azt a sajátos világot, amely egyre inkább az én világom is. Őket tekintem mestereimnek. Iskolai oktatóim és az ő ajánlá sukkal folytathattam tanulmányai mat az Egri Tanárképző Főiskolán. 1968-ban diplomával a zsebemben térhettem vissza a Hajdúságba. Ezután negyven évig magam is tanítottam a képzőművészetet, illetve már ifjan szerveztem is: alapító tagként vettem részt az 1963 óta működő, immár hatvanéves Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep létrehozásában.

Vitéz Ferenc művészeti író szerint Szilágyi Imre alkotásaiban „a pillanatnyiság, a pillanat mámorába való belefeledkezés ugyanúgy benne van, mint az idő megállítása, a végtelenség, az örök nagy titok keresése. A komikum, a szatirikus ábrázolás ugyanúgy jellemzi a művészetét, mint a szakrális világlátás”. Fekete Károly tiszántúli püspök pedig így jellemezte tömören művészetét: „a Földön jár, és folyamatosan a mennyet faggatja tekintetével”. Hozzátehetjük: a születés misztériuma és a halálmisztika a művészete egészét áthatja. Groteszket és áhítatot egyaránt hordozó, sőt ezeket szimbiózisba hozó alkotásokat készít, a művészet örök játékosságával. Honnan erednek e kettősségek? Miben gyökere zik, hogy az őshelyzetek közül a műveit mindenekfölött a szeretetszimbolika jellemzi?

A kettősség megítélésem szerint a mindig megélt szembenállások (én – és minden más; a család hiteles intimitása – és a közélet lármás deformáltsága; meg nem rendülő hit – és örök kétkedés; érzelem – és értelem egymással vitázó ösztönzése az önkifejezésben) spontán leszűrődő absztrakciója. A szeretet pedig talán az elviselhetővé, érthetővé tevő szintézis maga. A kettősség lüktet és folyton változó; az igaz – hiteles – szép ha egyszerre van jelen, nekem egyfajta szentháromság.

Ez a gondolat ars poeticaként is felfogható.

Igen, és idekívánkozik Szabó Magda egyik gondolata Az ajtó című regényéből: „Az alkotni tudás kegyelem eredménye, annyi mindennek meg kell hozzá lennie, hogy sikerüljön, izgalomnak és nyugalomnak, belső csendnek és olyan feszítő indulatnak, ami édes is, meg keserű is.”