... írt lesújtó véleményt egy magát ateistának valló résztvevő: az egyházi temetés mindig ugyanarról szól, ha elmegy az ember egy temetésre, többet nem is kell menni, mert a pap ugyanazt mondja. Valószínű, hogy római katolikus búcsúztatásokon járt az illető, azt kifogásolhatta, hogy a szertartásban a kötött liturgikus szövegek és imádságok ismétlődnek. Nem szívesen hallgatta, hogy a bűnös emberért mondtak könyörgést, és csak a gyarlóságról hallott, amikor attól búcsúzott, akit szeretett, akit a legjobb és legkedvesebb embernek ismert. Nem a bűneiről akart hallani, hanem emlékezni a szép, közös élményekre.

Tanulságos a kritika, mert a gyász első fázisában az ember inkább a szépre emlékezik, felnagyítva látja az elhunyt pozitív tulajdonságait a veszteség miatt. S kegyeletsértésnek véli azt, ha eszébe juttatják a negatívumokat, hacsak nem ellenséges emlékeket őriz sértett lelkében. Nyilván azért megy el a temetésre, mert el akar búcsúzni, le akarja róni a kegyeletét az elhunyt előtt. Megzavarja, ha az egyházi beszéd nem a szépet és jót említi a távozóról, ahogyan egy világi búcsúztatásnál azt meg lehet rendelni, hanem Isten irgalmába és kegyelmébe ajánlja a bűnös embert.

Megtörtént, hogy egy temetésen megsértődött néhány családtag, amikor a lelkész beszédében enyhe utalást tett a fiatalember önpusztító szenvedélyére, amellyel megrövidítette életét. Jobb lett volna elhallgatni? Az sem igazságos, ha kifényezzük az alakját csak azért, mert meghalt. Élete intő példa az itt maradt gyászolóknak. De az is érdekes, hogy mit hallanak ki és jegyeznek meg az igehirdetésből. Természetesen nem helyes a temetésen ítélkező hangnemben beszélni még a legnyomorultabb bűnösről sem. Az ítélet joga egyedül Istené. És minden ember életében történik jó is, és van, amiért hálát lehet adni.

Az egyházi temetés azonban nem szolgáltatás, nem megrendelés kérdése, nem engedhetünk emberi elvárásoknak. Isten Igéjét hirdetjük és a feltámadt Jézus Krisztus ígéretét, hogy aki hisz őbenne, ha meghal is, él (Jn 11,25). Az általános, sablonos, személytelen prédikáció joggal felháborítja az embereket. Legyen személyes, ha ismerős, sőt akkor is, ha kevésbé ismertük az elhunytat.

Minden ember nyomot hagy a világban, a környezetében, a családtagok, ismerősök pedig veszteséget élnek át, ezért szükségük van a lelkész, a gyülekezet együttérzésére. Az egyházi temetés egyszerre emlékezés, lezárása a földi életútnak és vigasztalás Krisztus örömhírével az örök életről, arról, hogy több az élet annál, mint amit itt és most megélünk belőle.