Te tanulsz valamilyen hangszeren játszani? Vagy szeretnél, ha majd nagyobb leszel? Ha igen, melyik hangszer érdekel? A zongora, amely önmagában úgy szólal meg, mint egy zenekar? Vagy a hegedű, cselló, amely úgy tud sírni, mint egy kisgyerek, de dalolni is képes, mint a pacsirta? Netán a finom hangú hárfa? Esetleg harciasabb hangszerre vágysz? Mondjuk szívesen játszanál trombitán, amellyel csatába hívták régen a katonákat, vagy dobon, amellyel a menetelés ütemét verték? Esetleg kürtön, amelyet a vadászatokon fújtak meg?

Az ószövetségi időkben is sokféle zeneszerszámot használtak a zsidók, azonban volt egy szent hangszerük is, a sófár. Egyszerűen kürtnek nevezhetnénk, de nem hasonlított ahhoz, amilyennek ma ismerjük ezt a hangszert. Nem fémből készült, hanem kosok szarvából, és nem is fújhatta meg akárki, hanem csak a papok vagy a léviták, akik a vallási ceremóniákat végezték. A sófár hangja jelezte az ünnepek kezdetét és végét. A zsidók ősszel ünnepelték az újévet, amelyet úgy neveztek, hogy a „kürtzengés ünnepe”, mert aznap csak úgy zengtek a kürtök. Nehéz lett volna nélkülük a csatát elképzelni, az pedig akadt bőven, amikor a zsidók elfoglalták Kánaánt. Az első város, amelyik az útjukba esett, Jerikó volt. Józsué, aki Mózes után a nép vezére lett, csak nézte a magas, vastag várfalakat, és úgy érezte, azokat sohasem fogják tudni bevenni.

Nincs kőhajító gépük, fegyverük is alig, a nép pedig jobbára pásztorokból meg kézművesekből áll, és több köztük a nő meg a gyerek, mint a harcra fogható férfi. De a férfiak is… Nemigen vettek eddig kardot a kezükbe, várat meg végképp nem ostromoltak. Amikor Józsué föltekintett, látta, hogy egy férfi áll előtte, kivont karddal a kezében. Odament hozzá, és megkérdezte tőle: – Közénk tartozol vagy az ellenségeinkhez? – Nem, én az Úr seregének a vezére vagyok – felelte a férfi –, éppen most érkeztem (Józs 5,13–14). „A legjobbkor! – sóhajtott fel magában Józsué. – Az Úr seregének vezére biztos kitalál valami jó haditervet.” De a haditerv, amelyet Józsué másnap megtudott Istentől, igencsak furcsa volt.

– Járjátok körül a várost, valamennyi harcos kerülje meg egyszer… – kezdte Isten, és Józsué bólogatott, hogy persze, nem árt egy kis erőfitogtatás.

Hadd lássák csak a jerikóiak, milyen sokan vannak a zsidók. De azt már nem értette, hogy hat napon át újra és újra meg kell ismételniük a város körül járást. Ráadásul magukkal kell vinniük az Úr ládáját meg a sófárokat is a láda előtt. „Hogy minek néznek minket a jerikóiak, arra inkább nem is akarok gondolni…” – vakarta a fejét Józsué, de engedelmesen teljesítette Isten parancsát. Mindennap felsorakozott a nép, előttük vitték a ládát, a láda előtt a papok egyfolytában fújták a kürtöket. Első nap csak meresztgették a szemüket a jerikóiak.

– Mi ez? – kérdezgették egymástól.

– Valami hadicsel? Így akarnak bejutni a városba? Vagy a várfal gyenge részeit keresik, hogy aztán gyorsan behatoljanak? Feszülten lesték a zsidókat. De azok nem bontották meg a falat, nem másztak fel a várfokra, és nem rántottak kardot. Csak körbejárták a várost a szent ládával meg a kürtökkel. Második nap még azért bizalmatlanul nézték a körmenetet, de a harmadikon már inkább csodálkoztak, a negyediken már megmosolyogták a zsidókat, az ötödiken elkezdtek nevetni, a hatodikon meg egyre hangosabban és hangosabban kacagtak, végül csúfolódni kezdtek.

– Mit csináltok? Bolondok vagytok ti, hogy körbe-körbe jártok? A hetedik nap reggelén az egész város ott tolongott a jerikói vár falain. És megjelentek a zsidók. Előttük a szent láda, a láda előtt a kürtösök. Körbejárták a várost egyszer, körbejárták kétszer, körbejárták háromszor. És amikor hetedszerre fújták meg a kürtöket, a nép hatalmas harci kiáltásban tört ki, és azon nyomban leomlottak Jerikó kőfalai.