Az Ige mellett

Előfizetek

X. 29. VASÁRNAP

(16) „Pál […] már előzőleg úgy döntött, hogy Efezus mellett csak elhajózik […]. Sietett, hogy lehetőleg pünkösd napjára Jeruzsálembe érkezzen.” (ApCsel 20,13–16)

Érdekes tanulságul szolgálhat ez az apró jelenet azzal kapcsolatban, hogyan lehet megérkezni időre. Ünnepre, istentiszteletre, házi csoportra, női vagy férfikörre, imaközösségre, presbiterválasztásra, és igaz ez bármilyen szolgálatra, egyéni imádságra, igeolvasásra is. Előre el kell dönteni, hogy meg akarok érkezni. Ott akarok lenni. Pál tervez, szervezkedik előre kitűzött célja érdekében. Nem akkor megy, ha úgy alakul, vagy ha épp semmi sem akadályozza meg benne, hanem ő irányítja a dolgokat, és elhatározza, meg fog érkezni. Hiszen ő rendelkezik a saját idejével. Tényleg kényelmes azt kommunikálni, hogy mások osztják be helyettem az időmet, életem irányítása nem az én hatásköröm. Ez népszerű és kellemes kifogás, de ne dőljünk be a tévhitnek. Az is a mi döntésünk, ha nem vagyunk készek az időnk strukturálását a kezünkbe venni. Merjünk tenni érte, hogy odaérjünk Isten Igéjéhez! Pál előre eltervezi, hol fog időt spórolni magának a célja érdekében. Merjük meglátni, mi az, amit át tudunk csoportosítani időben, hol kérhetünk segítséget, mi az, amiről le kell mondani, hogy odaérjünk az ünnepre, hiszen áldott megtapasztalások várnak bennünket Isten közelében!

4Móz 31

75. zsoltár


X. 30. HÉTFŐ

(24) „…még az életem sem drága, csak hogy elvégezhessem futásomat…” (ApCsel 20,17–38)

Micsoda gazdag búcsúcsomagot kapnak a gyülekezet vezetői! Útravalót a magukról és másokról való gondoskodáshoz. Vigasztalást a szomorúságukra, hogy Pált többé nem látják. Nyugalmat, hogy Pál tudja, mit vállal. Nagy bátorság kell, hogy merjük egy szenvedésekben gazdag küldetésre induló ember utolsó gondolatait meghallgatni, és jól értelmezni. Nem hárítani és alternatív megoldásokat keresni, nem bagatellizálni az eseményeket, hogy biztosan nem lesz gond. Nem hiú ábrándokat kergetni, hogy ha Isten vele van, nem lesz bántódása, hanem merni megtalálni a nyugalmat abban: Pálnak nem okoz problémát a gondolat, hogy esetleg meg kell halnia Krisztusáért. Neki nem drága az élete erre. A kincs, amelyet Krisztusban lelt, drágább az életénél. Nekünk olyan nehéz egy-egy távozó – haldokló – testvérünk mellett ilyen bátran megállni, nem tagadásba menekülni, hanem őszintének lenni! Megadni a lehetőséget a búcsúra. Megadni a lehetőséget magunknak, hogy megértsük a másikat, mit gondol a helyzetéről. Merni nem hárítani az esetleges halál gondolatát. Merni bátorítani a távozó testvért, hogy a halálban és utána is bizonyosan Krisztusa várja. Áldott az ember, aki ebben a tabumentes halálban részesülhet családja és gyülekezete körében.

4Móz 32

170. dicséret


X. 31. KEDD – A REFORMÁCIÓ ÜNNEPE

(14) „…megnyugodtunk, és azt mondtuk: Legyen meg az Úr akarata!” (ApCsel 21,1–16)

Pál már egy ideje sejti, mi vár rá, mégis továbbmegy Jeruzsálem felé. Megejtő a bizonyossága, elszántsága. Emberi szemmel mondhatnánk, hogy a vesztébe rohan, de ő máshogyan értelmezi ezt. Nehéz a búcsú a következő gyülekezeteknek is. Nekünk is nehéz szerettünk távozásával szembesülni, hiszen olyan nehéz meglátni a halálban Istent. Pedig az élet Istene ott van a halálban. A reményben, hogy feltámadunk. Ott van a halál feletti győzelemben. A „legyen meg a te akaratod” nyugalmában. Milyen érdekes, hogy egymást erősítő, megszakíthatatlan, felfelé ívelő spirálként kapcsolódik össze a megnyugvás és a „legyen meg a te akaratod” kimondása. Az Isten akaratában való megnyugvás elérésére vezető spirál ez. Akkor nyugszik meg a gyülekezet, mikor késszé válik kimondani: „Legyen meg az Úr akarata!” Szinte egyszerre történik ez a kettő. Az, hogy ezt ki tudják mondani, nyugalmat ad a halállal szemben. A nyugalom a halállal kapcsolatban pedig az a gondolat, hogy legyen meg Isten akarata. Én már nem akarok irányítani. Nem akarom kijátszani Istent, már nincs az az illúzióm, hogy jobban tudom nála, mit kéne tennem. Áldott, aki halálával is Isten akaratát tudja betölteni! Áldott, aki meri kimondani: „Legyen meg az Úr akarata”!

4Móz 33

591. dicséret

Csűrös-Varga Vanda


XI.1. SZERDA

(19) „…elbeszélte, mit tett Isten a népek között az ő szolgálata által.” (ApCsel 21,17–26)

Dicsekednivalója nincs Isten szolgájának, akármilyen nagy, lényeges dolgokat tett is. Kötelessége viszont, hogy beszámoljon Isten cselekvéséről, amelyet őáltala vitt végbe. Így éri el célját, ahogy Jeruzsálemben is történt: a hallgatók dicsőítették az Urat (20). A vezetők örömmel fogadták Pált, ez az öröm azonban nem volt általános. Az első megtérők, Jézus első követői természetesen a zsidók közül valók voltak, ők természetesnek vették, hogy megtartották az ószövetségi törvényt és az egyéb vallásos előírásokat. Ezen felül vallották Jézust messiásuknak, és teljesítették az ebből eredő kötelezettségeiket. Ők nem értették, hogy a pogányok közül megtérőket más úton vezeti Isten. Ezért némi gyanakvás vette körül az apostolt. Nekik kellett megmutatni, hogy Pál hűséges izraelita. Szokás volt a zsidóknál bizonyos időre fogadalmat tenni. A fogadalmi idő leteltével előírt szertartásokat kellett végrehajtani, áldozatokat bemutatni. Ez költséges volt. Ilyenkor más kegyes izraelita segített, közben maga is átesett a tisztulási szertartáson. Ezt vállalta Pál, hogy bemutassa: tiszteli az atyák hagyományát.

4Móz 34

666. dicséret


XI. 2. CSÜTÖRTÖK

(27) „Fellázították az egész sokaságot, megragadták és […] kiáltoztak.” (ApCsel 21,27–40)

Pál tehát azért van a templomban, hogy bebizonyítsa Izráel hagyományaihoz való hűségét. A Jézus ügyével szemben állók azonban elvakultak, épp az ellenkezőjét állítják az igazságnak, talán még hiszik is, amit kiáltoznak (29). A saját ordításuktól képtelenek meghallani bármely ellenérvet. Itt az igazságnak már nincs esélye. Ünnep van, ilyenkor a világ minden tájáról érkeztek zsidók a templomba. Köztük olyanok is, akik otthon hallották Pál igehirdetését, de elutasították. Pál mindig először a zsidóknak prédikált, és amikor azok elutasították, akkor fordult a pogányokhoz. Az elutasítók haragját a Jézusról szóló igehirdetés váltotta ki, ezt csak fokozta a pogányok közt végzett szolgálat és annak sikere. Most alkalmasnak találják a pillanatot, hogy megöljék az apostolt. Erre a templomgyalázás vétke jogot és lehetőséget adott, ezért vádolják azzal. Vallási fanatizmus, belőle fakadó vak indulat, gyilkosság – sajnos mind a történelmen áthúzódó jelenség. Mit tesz a hívő? Nem keresi a bajt, de ha eljön, vállalja. Szégyenszemre a világi – római, tehát pogány – hatóság akadályozza meg a lincselést. A templom gyakran volt zavargások kiindulópontja, ezért a rómaiak – különösen ünnepek alatt – állandóan figyelték, mi történik ott. A templom egyik sarkához volt építve egy kis erőd, onnan mindent láthattak. A templomépület előtt volt egy zárt udvar, aki a templomba ment, ide tért be. Így tudták Pált kiszabadítani, és ennek az erődnek a lépcsőjéről visszafordulva tudta elmondani beszédét.

4Móz 35,1–8.

243. dicséret


XI. 3. PÉNTEK

(15) „…az ő tanúja leszel minden ember előtt…” (ApCsel 22,1–21)

Döntő pillanatokban Pál megtérése történetével tesz bizonyságot. Ez pedig ilyen pillanat. Tíz év múlva lerombolják a templomot, ez az utolsó alkalom, hogy Isten szól apostola által e helyen népéhez. Ma is hatásos módja a bizonyságtételnek a megtérés elmondása. Ezt a megtérést Jézus munkálta. Pál esetében csodálatosak voltak a körülmények, de minden esetben csoda történik. Lehet, csak szerény körülmények között, egy dadogó bizonyságtételben, egy akadozó igehirdetésben, de Jézus jelenik meg a hívásával, mert lényegesek vagyunk neki. Ez a csoda, hogy Jézus fontosnak tartja a megtérésünket. Ha ehhez hozzávesszük, hogy mi is Isten ellenségei vagyunk, amíg meg nem bánjuk bűneinket, és el nem fogadjuk bocsánatát, akkor nem is vagyunk olyan messze a damaszkuszi úton történtektől. Életében a megtérés valódi fordulatot hozott. Milyen volt előtte, mi lett belőle utána, erről szól szakaszunk. És hiába volt látomása, több is, el kellett fogadnia azok szolgálatát, útmutatását, akik korábban megtértek, akiket azelőtt gyűlölt, akiknek elpusztítására indult. Beleilleszkedett a gyülekezet közösségébe.

4Móz 35,9–34.

57. zsoltár


XI. 4. SZOMBAT

(23) „Kiáltoztak, ruháikat eldobálták, és port szórtak a levegőbe.” (ApCsel 22,22–30)

Az Ószövetség legszentebb váradalmai közé tartozott a népek megtérése, amikor mindnyájan a Sionra mennek imádkozni (Ézs 2,2–4, Mik 4,1–4 stb.). Ennek szolgálata Izráel feladata volt az elhívása pillanatától (1Móz 12,3), erre emlékezteti a fogság nagy prófétája (Ézs 49,6) történetének egy jóval későbbi szakaszában, de erről szól Jónás könyve is. Amit Pál hirdet és tesz, az egybevág a közös szentírásukkal. Ehelyett ellenfelei a népek megvetésében éltek, és esztelen haraggal utasították el az apostol bizonyságtételét. Ez lázadás az Úr ellen. Büntetésük: kimaradnak Isten tervéből. Persze, a mélyben ott volt Jézus elutasítása, hiszen tudták, hogy Pált ő hívta el. Megváltójukat elutasítva a megváltásból maradtak ki. Nekünk azonban tudnunk kell: ha elutasítják is, ő akkor is megváltó. Könyörgésünk ma is: „Jöjj, népek megváltója!"

4Móz 36.

266. dicséret

Czanik Péter