Gyermekkorában volt a családban vallási élet?

Komoly hívő családban nőttem fel. Nem csak vasárnap hallottunk a templomban Istenről, a mindennapjainkat is átszőtte az ő jelenléte. Édesanyám egész nap a konyhában dolgozott, közben hallgatta a Cseri Kálmán és Kálmán Béla igehirdetéseit tartalmazó kazettákat – így mi is. De láttuk, ahogy a nehézségeket is hittel, imádsággal hordozzák, a bántásokért nem állnak bosszút, nem tartanak haragot, és az örömökért is neki adnak hálát ma is. Hitelesek voltak és maradtak a házasságukban, munkájukban, gyülekezeti szolgálataikban, nem volt képmutatás.

Nehezebb vagy könnyebb volt hitre jutnia egy hívő családban?

Nem gondolom, hogy a megtérésem éles, száznyolcvan fokos fordulat lett volna. Nem éltem meg ilyet. Mivel amióta az eszemet tudom, az életemben központi szerepe volt Istennek, inkább hitbeli elmélyüléseket tudnék felsorolni emlékezetes pontokként.

Például amikor kisiskolásként egy Cseri Kálmán-kazetta hallgatása közben megértettem: ha egyszer kértem Jézust, hogy jöjjön a szívembe, akkor már ott van, enyém az örök élet, nem kell tovább aggódnom, akkor sem, ha nem lettem tökéletes – ezt érzelmi fordulópontnak mondanám… Vagy amikor a középiskola és az egyetem fordulópontján megtanultam, hogy nem kell kétségbeesnem a felekezetek teológiai sokfélesége, vitái miatt, hanem ragaszkodni kell az igazsághoz abban, ami lényeges – ezt talán intellektuális, teológiai elmélyülésnek lehet nevezni.

Önnek az a híre, hogy autista gyermek szülőjeként sokat tesz a sorstársakért. Milyen keretek között végzi ezt?

Amikor megkaptuk a diagnózist, nagyon egyedül voltunk, sehonnan sem tudtunk segítséget kérni, merre tovább. Ráadásul addigra már évek teltek el úgy, hogy minden közösségből kiszorultunk, játszótérre sem mehettünk, mert velünk csak a probléma volt. Egyre jobban bezárkóztunk, hogy ne kapjuk a sok csúnya tekintetet. Már akkor megfogalmazódott bennem: nem hiszem, hogy egy ekkora városban mi vagyunk az egyetlen ilyen család, és hogy szeparálódás helyett hatalmas szükség lenne egymás támogatására. Mivel helyben lehetetlen volt megtalálni a többi ilyen családot, a neten keresgéltem, ott találtam rá az érdi Életfa Csoport Egyesületre. A céljaim teljesen megegyeztek az övékkel, így azóta már közöttük vagyok mentorszülő. Folyamatosan képezzük magunkat pályázati pénzekből, hogy minél jobb segítők lehessünk. Mert a legtöbb sérült gyermeknek a fejlesztéseknél is nagyobb szüksége van arra, hogy a szülei reményt kapjanak, valaki meghallgassa, megértse őket.

Az ön életében hogyan függ össze az autizmusügy Jézus Krisztussal?

Meg kellett harcolni hívőként, hogy bízzak Istenben, sőt, mindig újra és újra meg kell harcolni. Olyan megalázó, amikor egy hívő embernek ott egy kontrollálatlanul viselkedő gyereke, aki másokat bánt – még akkor is, ha erről egyáltalán nem tehet. Volt, amikor Isten szemére vetettem, hogyan engedheti meg, ha már sérült emberek születnek, hogy éppen a másokhoz való kapcsolódás menjen nekik nehezen. Hogyan fog így egyáltalán Istenre találni? Akkor például az 1Kor 1,25–31-et kaptam megnyugtatásul ezzel a kezdettel: „Mert az Isten »bolondsága« bölcsebb az emberek bölcsességénél, és az Isten »erőtlensége« erősebb az emberek erejénél.” És azt kell mondanom, olyan szépen fejlődik benne a hit, és olyan egyszerű szívvel áll hozzá! Nincs semmi csűrés-csavarás, értetlenkedés, ellentmondás abban, ahogy Istenre gondol.

Azt nem állítom, hogy a mentorálás során már tömegek tértek volna meg, és hogy naponta mondom el az evangéliumot, de gyakran eljön az a pont, amikor nem tudok mást mondani: „Nekem is csak egyetlen reményem van, és az nem földi perspektíva.” Mivel más hívők is vannak az egyesületben, előfordult már, hogy közösen tudtunk bizonyságot tenni. Aki nyitottabb, azzal mélyebben is tudok beszélgetni. De hogy mindebből Isten mit hoz ki egyszer az életükben, azt rá bízom. Azt viszont hiszem, hogy egyetlen szó sem hangzik el hiába.